Századok – 1985
Történeti irodalom - Kovalovszki Júlia: Településásatások Tiszaeszlár-Bashalmon (Ism.: Fodor István) III/845
846 TÖRTÉNETI IRODALOM 846 máig aktuális munkatervnek és a hazai falufeltárás módszerének kidolgozása túlnyomórészt Méri Istvánnak (1911—1976), a Teleki Intézet egykori munkatársának, később a Nemzeti Múzeum Középkori Osztálya vezetőjének az érdeme. Ő szervezte e települések felkutatására az első módszeres terepbejárásokat, s kezdeményezte a feltárásra leginkább alkalmas falutelepülések ásatását, többek között a Szabolcs megyei Tiszaeszlár melletti Árpád-kori település kutatását is, amelyet tanítványa és munkatársa, Kovalovszki Júlia végzett 1962 és 1966 között. Az ásatás eredményeit közreadó kötet bevezetőjében szerzője alapos áttekintést ad a magyar régészeti falukutatás történetéről. A mai helyzetet jellemző sorai eléggé lehangolóak: a teljes feltárás igényével indult faluásatások sorra-rendre abbamaradtak, tervszerű középkori faluásatásokat évtizedek után is csak egyetlen intézmény, a Nemzeti Múzeum Középkori Osztálya végez. A közeli jövendő sem ígér gyors javulást, hiszen a szakemberképzés is megoldatlan. (Bár éppen a könyv megírása óta valamelyest javult a helyzet mindkét régészképzéssel foglalkozó egyetemünkön.) A szerző aggályai mellett azt sem hallgathatjuk el, hogy míg néhány középkori faluásatásra évente szinte már-már nevetségesen kevés pénz jut, jó néhány őskori és római kori feltárás évi több százezres támogatást kap. Természetesen nem ezeknek az ásatásoknak az indokoltságát akarom kétségbe vonni, hanem azt a jelenlegi gyakorlatot tartom elszomorítónak, hogy a nemzeti történelmünk szempontjából elsőrendűen fontos feltárásokat ásató intézményeink vezetői csak ennyire „taksálják". Az egykori Árpád-kori település nyomait két dombvonulaton, mintegy 5—600 * 3—400 m-es területsávon észlelték. A falunak nem volt temploma, a teleptől 150 méternyire került elő 10—11. századi temetője, kissé távolabb, a Fenyvestáblában pedig két rangosabb honfoglaló közösség temetőjét tárták fel korábban. Az ásatás a faluhely keleti és északi széle közelében két munkahelyen folyt. Az ásatások alkalmával azonban korábbi leletek és objektumok is napvilágra kerültek: a korabronzkori zóki kultúra nyírségi csoportjának rövid életű települése, amelynek gödreit bontotta ki az ásató, egy 3—4. századi későszarmata település 6 háza, 2 külső kemencéje, két kerítőárka, számos gödre, valamint e közösség temetőjének két 3. századi sírja. E korábbi emlékek közül különös érdeklődésre tarthatnak számot a késöszarmata település objektumai, mivel az ilyen korú települések rendszeres kutatása csak a legutóbbi időben kezdődött meg. A bashalmi szarmata házak az Árpád-koriakhoz hasonlóan félig földbe mélyítettek voltak, tetőszerkezetük azonban nem ágasfás-szelemenes rendszerű volt, a tetőtartó oszlopok itt általában a sarkokban voltak. A házak többségében az Árpád-koriakhoz hasonló kemence volt, amelyeket vagy a ház falába vájtak, vagy agyagból építettek. A házfalba vájt kemencékkel kapcsolatban a szerző figyelembe veszi azt a lehetőséget is, hogy azok már a házak elhagyása után készültek, s külső kemenceként szolgáltak. Ebben az esetben viszont nem egészen érthető, hogy a kemencék alja nagyjából a házak padlójának szintjén van, s ha azok valóban későbbiek, hozzájuk — legalábbis 1-2 esetben — bizonyára a korábbi házak padlója alá süllyedő előtérgödröt alakítottak volna ki. (Két Árpád-kori ház esetében a szerző ugyanilyen meggondolásból nem számol a kemencék későbbi megépítésével: 40. old.) Alighanem valószínűbb tehát, hogy e kemencék eredetileg is a házakhoz tartoztak, bár e kérdésben majd a hasonló korú házak (pl. Tiszaföldvár-Téglagyár) feltárása és közzététele alapján ítélhetünk biztosabban. A 9. számú házban az ásató nem akadt tüzelő nyomára. (Bár nem kizárt, hogy azt a részben ráépült Árpád-kori objektumok — vasolvasztó műhely és árok — semmisítették meg.) Ezért felteszi, hogy ez az épület nem lakóház volt. Csakhogy tűzhely nélküli hasonló korú házak máshol is előkerültek, (pl. Sándorfalva-Eperjesen a 9 feltárt ház egyikében sem volt kemence vagy tűzhely, v.ö. Vörös G.: Későszarmata hunkori telep és temető Sándorfalva-Eperjesen. Múzeumi kutatások Csongrád megyében. 1981. Szerk. Juhász A. 26—27), s aligha feltehető, hogy ezek egyike sem lakóépület volt. Sokkal valószínűbb, hogy az e korban általános germán (itt nyilvánvalóan gepida) házépítési hagyományok terjedtek el az alföldi szarmata településeken, mivel a germánok házaiban általában nem találtunk fűtőberendezést. A bashalmi két szarmata külső kemence, valamint a településhez tartozó árkok alakjukban szintén közeliek az Árpád-koriakhoz. A gabonásvermek, őrlőkő-töredék, ásóvasalás, állatcsontok a lakosság megtelepült földművelő-állattartó gazdálkodásáról tanúskodnak. Az Árpád-kori feltárt hét lakóépület közül négy az általánosan elterjedt, félig földbe ásott, ágasfásszelemenes, nyeregtetős épülettípusba sorolható. A kemencéket az egyik sarokban találjuk, a ház falába
