Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 643 mutatott ehhez. Mentségükre persze elmondhatjuk — noha nem feladatunk a Marxrecepció elemzése —, hogy a marxi—engelsi kommunizmus felfogás ekkor még egyrészt rejtve volt kéziratokban vagy elfeledett művekben, másrészt, hogy — máig tartóan — ez korántsem egyszerű feladat. Mindenesetre tény, hogy a teljesebb marxizmus képért való elméleti küzdelem a szociáldemokrácia táborán belül is csak a századforduló környékén bontakozik ki. Mindaddig — nyilván nem függetlenül attól, hogy a szocialisták főleg a liberalizmussal csatáztak — a marxizmust inkább úgy értelmezték, amely a „gyomorkérdéssel", az anarchia leküzdésével, azaz az állami beavatkozás, állami tulajdon, állami tervezés problémáival foglalkozik. Egy ilyen felfogás persze sokkal közelebb áll Lassalle felfogásához, mint Marxéhoz; bizonyság erre, hogy Marx Lassalle-kritikájával mit sem tudtak kezdeni. Másfél évtizedig nem is publikálták, s amikor Engels végre közzétette, maga Liebknecht éppen az új programot elfogadó erfurti kongresszuson nyilatkozott róla meglehetős kétértelműséggel.87 Aligha hihetjük, hogy Ambrus tudatosan manipulált azzal, hogy Marxot behelyezte a Platóntól tartó szocialisták sorába, s különbségeket legfeljebb abban látott, hogy Marx „igen éleselméjű", de őt is olyanként kezelte, aki a „tökéletes állam" egy modelljét alkotta meg. Azonban számunkra igazán nem az a fontos, hogy Ambrus mit értett szocializmuson, hanem az, hogy hogyan tett eleget a pályázatot kitűzők céljának, azaz hogyan harcolt a szocializmus ellen. A magyarországi társadalmi és politikai viszonyok fejeződnek ki abban, ahogy Ambrus ezt a feladatot teljesíti. A gyakorlat kényszerétől nem befolyásolt doktrinerként nem azon igyekszik, hogy a szocializmust elválassza más áramlatoktól, eszébe sem jut, hogy a szocializmus által fenyegetett érdekcsoportok összefogására alkalmas platformot hozzon létre, hanem ellenkezőleg, mindenkit, aki nem a katolikus egyház álláspontján áll, egy társaságnak tekint, legyenek azok szocialisták, liberálisok vagy protestánsok. Ennek felel meg az, hogy a szocializmus ellen érvelve elsősorban nem a szocializmust, hanem a liberalizmust támadja. A szocializmus bírálata is erre irányul: a szocializmus kialakulását és terjedését a liberalizmus bűnének tudja be. Könyvének ez a fő motívuma. A szocializmust a liberalizmus örökösének tekinti, s bizonyítja, hogy teljes az azonosság erkölcstanukban, gazdaság-felfogásukban, ateizmusukban, filozófiájukban stb. Csak — mondja — a szocializmus következetesebb s végigviszi e közös gondolatokat. Számlálatlanul hozhatnánk példáit, de elégedjünk meg summázatával: „... rájöttünk, hogy a 17. században elhintett vallástalan bölcseleti elvek 81 W. Liebknecht előadói beszédében —jól érzékelhető ingerültséggel — így reagál a Gothai program kritikájára: „Amit elméletileg hozott fel tervezetünk ellen, az helyes volt az utolsó betűig ... Elmélet és gyakorlat azonban két különböző dolog. És ha Marx elméleti véleményében föltétlenül megbíztam is, a gyakorlatban a magam útján haladtam ... kitéve magamat a Marxszal való meghasonlás veszedelmének — ami, bár csak rövid időre, be is következett — kijelentettem, .. . nagyra becsülöm Marxot, de még nagyobbra a pártot." A kongresszusi jegyzőkönyv tanúsága szerint a kongresszus „Bravó" kiáltásokkal honorálta ezt a magyarázatot. W. Liebknecht: Mit akar a szociáldemokrácia? i. m. 32.
