Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 625 tekintet nélkül a keresztény elvekre, erkölcsre, az egyház érdekeire — s talán saját, hosszabb távú érdekeire is —, kíméletlenül megy előre a saját maga elképzelte úton. A „munkáskérdés" „keresztény" megoldása tehát nem antikapitalista, nem a tőkeviszony lebontásán és a korábbi, feudális gazdasági viszonyok visszaállításán alapul, hanem a tőkeviszonyok átszervezésén, amely nemcsak igazságos, de ésszerű is, hiszen megoldhatja azt az ellentmondást, ami a „társadalom" — értsd, a magántulajdonon alapuló társadalom — létét is fenyegetheti. Persze nem kívánjuk vitatni, hogy a munkásnyomor képei őszintén megrázhatták a főpapot, s azt sem, hogy az a liberalizmus, amelynek „ridegségét" fentebb már szemléltettük, s amelynek olyan botránykövei is voltak, mint a cinikus Malthus sokat emlegetett népességi törvénye,39 joggal válthatott ki ellenérzéseket a katolicizmus univerzalizmusát nyilván mélyen hivő emberből. De Ketteler nemcsak a katolicizmust, a keresztény emberszeretetet és erkölcsiséget védte, szándékai politikaiak is voltak, a társadalom viszonyaira is irányultak. A munkáskérdés kapcsán egy olyan társadalmi berendezkedés képe is megfogalmazódik, amely éles ellentéte a liberális szabadversenyen, a laissez faire, laissez passer elvein alapuló gazdasági és politikai rendszernek. S ezért érthető, hogy antiliberalizmusában rokonságot érez Lassalle antiliberalizmusával. Különösen a liberalizmus munkáspolitikája teoretikusának és gyakorlata kezdeményezőjének, Schultze-Delitzsch-nek a bírálatában hivatkozik rá gyakran és szívesen. Persze Ketteler nem lett lassalleánus, noha kétségtelen, hogy a hozzá való viszonya más, mint ami a konzervatívok és a szocialisták között korábban és későbben is fennáll. Nemcsak antiliberalizmusát, a munkásnyomor érzékletes leírását és bírálatát veszi át, hanem ötleteket merít Lassalle államsegély-koncepciójából, és nemcsak a szűken vett segélyezést, hanem a termelő társulások gondolatát is.40 A magántulajdont természetesen megvédi, s Lassalle teljes gondolatmenetét elveti. A végső következtetése az, hogy „Lassalle-nak igaza van Schultze-Delitzsch ellenében 39 Az angol konzervativizmus egyik jeles személyisége, Carlyle így jellemzi Malthus és Bentham nézeteit egy rájuk hivatkozó röpirat bírálata kapcsán: „Egy Bentham—Malthus-i őrtoronyból vizsgálva az emberiség szenvedéseit, azt ajánlja, hogy a munkásnépesség gyermekei, a harmadik után, fájdalom nélkül elpusztíttassanak. . . Három gyermek életben maradhat, vagy talán, mert Markus (ő az említett röpirat szerzője) számításai még nincsenek lezárva, kettő és fél. Oszlopcsarnokos és virágágyas temetők létessíttessenek, ahol a hazafias gyermekgyilkos nők esti sétáikat tehetik, konstatálván, milyen nagy hazafiak és milyen vidám, virágos a világ." Id. Földes Béla: A socialismus. Bp. MTA kiadása, 1910. II. k. 310. <o Jegyezzük meg — anélkül persze, hogy Lassalle nézeteinek részletes bírálatába belemennénk hogy Ketteler „lassalleánizmusa" nemcsak őrá, hanem Lassalle-ra is jellemző. A lassalle-i „népállam" által megvalósítandó „államszocializmus" nem is olyan idegen a szociálkonzervatívok törekvéseitől. (Lásd Thier és Wittrock idézett munkáit, illetve Marx és Engels Lassalle-t, valamint utódját, Schweitzert illető bírálatait. Pl. Marx: Széljegyzetek a német munkáspárt programjához (A gothai program kritikája) MEM 19. к., valamint több levelük is, amelyekben „kormányszocialistának", „rendőrszocialistának" stb. nevezik ezt az áramlatot.) Természetesen a fentiek nem vonják kétségbe Lassalle-nak a német munkásmozgalom történetében betöltött szerepét, amely azonban nem eszméiben, hanem politikai gyakorlatában, egy autonóm munkásmozgalom megszervezésében állt.
