Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 621 nemzeti függetlenség, a birodalom szervezetének különféle reformtervei, a jobbágyfelszabadítás következményei, az állami berendezkedés reformja stb. — nem kényszerült arra, hogy bevonja ezt a problematikát. A „munkáskérdésnél" sokkal fontosabb volt az iparfejlődés. Ez abban is kifejeződött, hogy még azok, akik soha nem hittek az „önálló magyar glóbuszban", s tudták, hogy a „munkáskérdés" Magyarországra meg fog érkezni, a legjobb védekezésnek ez ellen is az ipar kifejlődését tartották. Eötvös így beszél 1864-ben az Országos Iparegyesület alakító közgyűlésén: „S most engedjék meg Önök, hogy egy előítéletet említsek meg, mely, valahányszor az ipar emelése hazánkban szóba jő, nagy fontoskodással adatik elő. A földmívelő a gyármunkásnál közönségesen több jólétet élvez. A mezei munka kevesebb fluktuációknak tétetik ki, mint a gyáripari, és tagadhatatlan, hogy tisztán agricol tartományok erkölcsiség tekintetében is többnyire jobb helyzetben vannak, mint nagyobb gyárvárosok; s így természetes, hogy sokaknál az egészen agricol országok boldogságáról bizonyos előítélet támadt, mely annyira megy, hogy az ipart csaknem egy szükséges rossznak tekintik, mely a civilizáció bizonyos fokán támad, de mint azon betegségek, melyeket az aggkor magával hoz, csak sajnálatunkat érdemlik. És valóban, ha a gyármunkás helyzetét oly országokban, hol az ipar a legmagasabb fokra emelkedett, azzal hasonlítjuk egybe, melyben a mezei munkás Istentől megáldott Alföldünkön egykor napjait tölté, ezen előítélet megfogható; de nem kevésbé előítélet ezért, s a tudomány és tapasztalás megmutatták, hogy mi agricol országok boldogságáról mondatik, az a míveltség fokának, a népesedés arányainak s más viszonyoknak következése, melyek azáltal, hogy az ipar kifejlődését nem mozdítjuk elő, sőt hogy azt akadályozzuk, nem állandósíthatok... A nagy európai mozgalom, melynek egy századig békés nézői valánk, körébe ragadott minket is... s valamint más tekintetben, úgy anyagi érdekeinkre nézve sem állhatunk külön. Haladnunk kell, vagy elragadtatunk..."25 " S a kiegyezést közvetlenül követően ez volt az uralkodó felfogás. Amennyiben a munkásság ügye mégis feladatot jelentett, úgy nem „munkáskérdésként" s még kevésbé szocializmusként — tehát elvi általánosságban —, hanem nagyon is konkrétan, gyakorlatiasan, az ipari tevékenység újfajta szabályozásának egyik, s korántsem legjelentősebb részeként tárgyalták. Az ipartörvények e kérdést a liberalizmus — mondhatnánk, a hamisítatlan „manchesterizmus" szellemében oldották meg. Ennek megfelelően a munkás—tőkés viszony szabályozása nagyon egyszerű. Egyenjogú felek kapcsolataként fogták fel, amelyben egyén áll szemben egyénnel, a megegyezés szabad alku kérdése, s csak a megkötött szerződés — ami azonban bizonyos feltételek mellett mindkét fél oldaláról felbontható — kötelez. A másik fél szabadságát korlátozni nem szabad — tehát az „összebeszélés", „kartellek" létrehozása tilos, fizikai erőszak vagy azzal való fenyegetés tilos. Ebből következik, hogy a „koalíciókat" — azaz a munka—tőke Eötvös Müvei. Arcképek és programok. 312—13.
