Századok – 1985
Tanulmányok - Orbán Sándor: A szocializmus építésének első fél évtizede (1948–1953) II/467
A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSE 1948—1953 KÖZÖTT 493 árufeleslegének szinte egészére (sőt 1952 után annál is többre) kiterjedt a beszolgáltatási kényszer, az így kapott ár pedig csupán egy-két százalékkal emelkedett, addig a dolgozó parasztság által vásárolt ipari eredetű cikkek ára majdnem a kétszeresére, az adóterhelés pedig háromszorosára szökött föl 1953 elejéig. E terhelésben osztozkodtak a termelőszövetkezetek tagjai is, amit nemcsak az egyéni gazdálkodóknál mintegy 20%-kal alacsonyabban alakuló jövedelmük és fogyasztásuk jelez, hanem az is, ami mögötte volt: az tudniillik, hogy a szövetkezetek alacsonyabb hozamaik mellett is, termékeiknek szinte teljes értékesítésére voltak kötelezve az állam részére, amellyel egyébként mint eladósodott közösségek is szemben állottak. Azonban nemcsak a termelés és a jövedelem színvonala stagnált, illetve romlott, de nem sikerült a mezőgazdaságban elhatározott „stratégiai cél" elérésében sem lényegesen előbbre jutni. Amikor a legkiterjedtebb volt 1953 első felében a különböző típusú szövetkezetek területe, akkor sem tette ki még 20%-át sem az országénak, és szántóterületi részesedésük is csak 26%-ra, tagságuk pedig (a mezőgazdasági kereső népességből) 19%-ra növekedett. így 1953-ra legfeljebb az állami (és erdő-) gazdaságok területével együtt számolva haladhatta meg a szocialista szektor a terület 50%-át, azonban szántóterületben csupán 42% körül tartott. A szövetkezeti átszervezésben kitűzött reális cél elérésének kezdettől ismert kedvezőtlen feltételeihez szemmel láthatóan olyan újabbak járultak, amelyek nemhogy könnyítették volna, de nehezítették az előrejutást. A kezdetben joggal bázisnak tekintett agrárproletárok és szegényparasztok száma, s köztük különösen az olyanoké, akik a gazdagparaszti kizsákmányolás elől húzódtak volna a szövetkezeti közösség védelmébe, a minimálisra (néhány ezerre) esett vissza. Időközben ugyanis a munkavállalás olyan lehetőségei nyíltak meg a számukra, mint az ipar vagy a korábbinak többszörösét (mintegy 300 ezer munkást) foglalkoztató állami (és erdő-) gazdaságok, valamint az 1953-ban már 364-re gyarapodott gépállomások. De megcsappantak azok a várakozások és illúziók is, amelyek eleinte a termelőszövetkezetek közvetlen állami támogatásához (hitelek, felszerelés) vagy olyan közvetett megsegítéséhez fűződtek, mint amilyent az állami gazdaságok szakmai-üzemi mintaadása, vagy a gépállomások olcsó gépi munkája nyújthat. A valóságban kialakult igen mostoha helyzet szemléltetésére elég arra utalni, hogy a nagygépállományt (lett légyen az földmüvesszövetkezetekből, falusi iparosoktól és parasztoktól származó, vagy újonnan üzembe állított) az ötvenes évek elejére szinte teljesen monopolizáló gépállomások 14 ezres - messze elégtelen — traktorparkja által 4 év alatt közel egymilliárd Ft gépi munkaköltségiel terhelték meg a termelőszövetkezeteket. Ez az összeg egyenlő az azonos időszakban kapott állami hitelek (2,5 milliárd Ft) kétötödével és kevesebb annál, mint amennyit ebből a termelőszövetkezetek beruházásra felhasználtak. A jelentős részben gyengén gazdálkodó, az elégtelen és rosszul felhasznált támogatás miatt is eladósodott, ugyanakkor sokszor kellő szakvezetés híján működő termelőszövetkezetek és tagságuk nemigen gyakorolhattak vonzást a parasztság döntö többségét változatlanul felölelő egyénileg gazdálkodók tömegére.
