Századok – 1985
Folyóiratszemle - Rausch Josef: Partizánharc Karintiában a II. világháború idején I/290
290 FOLYÓIRATSZEMLE A francia kormánnyal ekkor már folyamatos volt a kapcsolat, hiszen egy európai háború lehetősége nyilvánvaló lett. Brit felszólitásra a franciák némi habozás után kijelentették, hogy adott esetben szárazföldi és légi erejükkel támadólag lépnének fel Németországgal szemben. Erről szeptember 25-én Londonban Daladicr miniszterelnök és Gamelin vezérkari főnök külön is biztosította Chamberlaint, aki francia egyetértéssel a németek szóbeli figyelmeztetésére adott utasítást, egyúttal hangsúlyozva békeszándékukat. E lépés paradox módon azt jelentette, hogy Nagy-Britannia most nem egy megcsonkított, hanem a teljes Csehszlovákia garantálására vállalkozott. A Berlinbe küldött Horace Wilson különmegbízott azzal a benyomással tért vissza, hogy a németek nem fognak engedni, jóllehet Hitler mégis az ő látogatásának hatására hívta össze szeptember 30-ára a müncheni konferenciát, amelynek kimenetele jól ismert. Chamberlain megkönnyebbülten tért vissza Londonba, Daladier bizonytalan volt honfitársai reagálását illetően, a csehszlovák küldöttség pedig úgy utazott vissza Prágába, hogy nem is vehetett részt a konferencián. Nyilvánvaló, hogy a Münchenhez vezető út nem volt egyszerű és szó sincs egy alapvetően defetista brit politikáról. Akaratbénulás és cselekvési düh váltogatta egymást. A felvázolt öt szakasz a brit politikai eliten belüli domináns tendencia váltakozását hivatott bemutatni. A szakaszhatárok megválasztása nyilvánvalóan vitatható, a periódusok részben átfedik egymást, mégis a lényeget remélhetően megfelelően tükrözik. A Csehszlovákiával kapcsolatos brit politika legfőbb céljának a Franciaországra gyakorolt befolyás megőrzése tekinthető, jóllehet, a valóságban éppen ennek az ellenkezője történt; Nagy-Britannia nem volt képes lényeges szerepet játszani a közép-európai francia politika alakulásában, sőt a franciák végül a saját elképzelésük szerinti kötelezettségvállalásra bírták rá a brit kormányt, noha a szudéta-kérdéssel kapcsolatos brit politika egyik alapvető célkitűzése éppen ennek elkerülése volt. A kialakult bonyolult európai helyzet teljesen egyértelművé tette Nagy-Britannia nagyfokú sebezhetőségét, amelyet a franciák ki is használtak szövetségesüknek a konfliktusba való minél nagyobb mérvű bevonása érdekében. Mindez a végeredményen, vagyis azon, hogy Nagy-Britannia és Franciaország Münchenért egyaránt felelős és a szudéta-kérdéssel kapcsolatos politikai játszmából mindkettő vesztesként került ki, semmit sem változtat. (Journal of Contemporary History, 1983. évi 2. szám, 233—259. old.) M. T. RAUSCH. JOSEF PARTIZÁNHARC KARINTIÁBAN A II. VILAGHABORC IDEJÉN A karintiai szlovén partizánok a jugoszláviai ellenállási mozgalom keretein belül harcoltak társadalmi és nemzeti céljaik megvalósulásáért. Az Anschluss után a karintiai szlovén kisebbség a legnehezebb körülmények közé került: a hatalom új urai a radikális németesítés útján akarták megoldani a „karintiai kérdést". A nácik erőszakos fellépése, s főleg az 1941-es kitelepítési akció azonban csak erősítette a szlovének ellenállási hajlamát. A karintiai ellenállás első próbálkozása 1942-re esett, amikor a besorozás elől a határ túlsó oldalára menekült katonaszökevények — a „zöld káder" — visszatértek, s felderítőként segítettek egy Szlovéniából rövid időre átszivárgó partizáncsoportot. A partizánmozgalom megelőzésében, ill, elfojtásában a Wehrmacht mellett a rendőrség, a csendőrség és a segédrendőri feladatokat ellátó, pártirányítás alatt működő Landwacht működött közre, csendörparancsnoki koordinációval. A helyzet súlyosbodásával párhuzamosan került sor SS- és Wehrmacht-alakulat igénybevételére, majd 1944 őszétől a „népfelkelőket", a Landsturmot is bevetették, ide olvasztva a segédrendőri csoportokat. A népfelszabadító harc kiterjesztését Karintiára a Szlovén KP'Központi Bizottsága, illetve a szlovén partizán vezérkar határozta el. Eredménytelen próbálkozások után 1942 őszére sikerült a Felszabadítási
