Századok – 1985
Közlemények - Balázs Sándor: Jászi Oszkár és a „Revista Vremii” V/VI 1195
1218 BALÁZS SÁNDOR felbukkanó egyes meggondolások szempontjából hámozhatjuk ki belőle a viszonylagos, az övét követő hasonló tervezgetéseket éltető mondanivalót. „Az elvi konstrukció rossz" — itt van talán a lényeg. A mű akkor íródott, amikor a monarchia még élt, a cárizmus viszont már megdőlt, s a szerző sem az egyik, sem a másik viszonylatban nem látta (láthatta) előre az események tényleges alakulását. Nem érezte meg, milyen módon esik szét a közép-európai birodalom, nem sejtette, milyen irányban fognak kibontakozni az események Oroszországban. Az viszont megingathatatlan meggyőződése volt, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia adott formában életképtelen, valamilyen új államközi szervezettségnek kell átvennie a helyét, s ennek az általa nemcsak elképzelt, hanem részletesen le is írt szerkezetnek kell békés együttműködési politikát folytatnia Balkán és a nyugati államok felé. Alapgondolatát a történelem elvileg igazolta: a monarchia helyét független nemzeti államok veszik át; s ezek között kívánt sajátos együttműködési viszonyokat kiformálni. S itt keresendő a lényegi egymást takarás az Aurel Popovici tervvel. A különbség legfeljebb az, hogy míg a román gondolkodó 15 államra gondolt, addig Jászi csak 5 olyan nemzetet látott, amely életképes államalakításra alkalmas. De mindketten hangsúlyozták a megalakulandó államok közötti együttműködésnek, a békés, egymást támogató és konfliktusoktól mentes politikai kapcsolatoknak szükségességét. Ezen az elvi azonosságon túl továbbá még az volt az eltérés köztük, hogy Jászi valamivel szorosabb (vámunió, közös kereskedelem, egységes külpolitika stb.) összefogásra gondolt, mint Popovici. A Gafencu emlegette párhuzamos vonal egy szakaszon azonban megszűnik paralellizmusnak lenni, ott, ahol fölmerül a kérdés: milyen szempontok alapján lehetne körvonalazni a monarchia kényszeregységének megbomlása után kialakuló államok kereteit. így míg Popovicinál uralkodó szemponttá emelkedett az említett etnikum, a szellemi együvétartozás, akár a gazdasági egység rovására is, Jászinál a földrajzi, gazdasági és kulturális vonzerő együttesen jelentkezett, annak a veszélynek a jelzésével, hogy ha e tényezők közül a gazdasági mellékessé válik, akkor ez zavarokat fog okozni. A szövetségeseknek elképzelt államalakulatok szerinte nem lehetnek „kivágottak" (gazdasági szempontból), mert ez, a létfenntartásukhoz szükséges eszközök egyenlőtlensége miatt, alapvető feladataik ellátásában zavart okozna. Jászi kritikailag viszonyult az Eötvös-féle tervhez, amely szerint a történelmileg kialakult keretek konzerválása alapján lehetne az állami átszervezést elvégezni. Ellenvetése meggondolkoztató: a történelmi szempont egyértelmű alkalmazása, a demokrácia hiányában, az asszimiláció előtt nyit utat — márpedig szerinte (s ez igen becsülendő egész utópiájában) csak a beolvasztás lehetőségét kizáró állami képződmények megteremtése lehet az egyetlen becsületes cél. Könyvének függelékében bírálva bemutatja Karl Renner, jobboldali osztrák szociáldemokratának, az ismert ausztromarxistának kultúrautonómiára építkező terveit. Inkább az egyetértés hiánya sugárzik ebbe az irányba. Nem annyira a nemzetiségi művelődési intézmények igazgatásának szabadsága kelt benne ellenérzést, hiszen a kulturális ügyek önszabályozása — a szó jó értelmében, az állami szuverenitás
