Századok – 1985
Tanulmányok - Hanák Péter: A másokról alkotott kép. Polgárosodás és etnikai előítéletek a magyar társadalomban (a 19. század második felében) V/VI 1079
1084 HANÁK PÉTER mondatszerkesztés és a részeken túlmenően az egész beszéd ritmusa, dallama könnyen felismerhetővé teszi az idegent, de még a más etnikumból jövő asszimiláltakat, sőt az egy etnikumon belüli szubkultúrákat is. Bármely közösség számára az idegen nyelv különösen hangzik, többnyire csúfnak vagy nevetségesnek. (Már a középkori magyar krónikaírók medvemorgásnak hallották a németet, fecskecsicsergésnek az olaszt, azok pedig karattyolásnak vagy üvöltésnek a magyart.) A többség számára az ő nyelvét lassan elsajátító, tökéletlenül beszélő kisebbség mindig a nevetség és a fölényérzet forrása. A magyar szépirodalom és sajtó is kedvtelve utánozta-gúnyolta az asszimiláns németek, zsidók és a magyart törve beszélő más nemzetiségűek beszédét, amely egyúttal a róluk alkotott kép fontos alkotóeleme, jellemábrázoló eszköze is lett. A magyar nyelv, mint ismeretes, nem rokona semmilyen indo-európai nyelvnek sem. Sok benne a magas, ezen belül a nyitott és hosszú magánhangzó (pl. á, é, ő, ü), ami a szlávoknak, és a sok a kétjegyű, lágyított mássalhangzó (gy, ny, ty), ami a németeknek és a franciáknak okoz nehézséget. A másnyelvűek számára ugyancsak nehéz lecke a magyar tárgyeset t ragja, a meghatározott tárgyat vonzó tárgyas ragozás és a határozatlan tárgyat követő tárgyatlan ragozás, a határozott és határozatlan névelő szigorú rendje. Indo-európai nyelvűek számára nem könnyű a prepozíciókat helyettesítő szóvégi ragok használata, az igekötők elválasztása, a kettős tagadás (nem látok senkit), a sokvariációs magyar szórend stb. Hogyan hallotta a magyar fül a múlt század vége felé az elmagyarosodó németek nyelvkeverékét? Ami a hangképzést illeti, a hazai németség egy része, főként a városi polgári elem, németesen ejtette a magyar magánhangzókat, a lágyított kettős mássalhangzókat, gyakran rosszul használta a tárgyesetet, a tárgyas igeragozást, és a német beidegződés alapján mindig kitette a személyes névmást, amelyet a magyar csak hangsúlyos esetben használ. Sokáig német módra alkalmazta a személyes és a birtokos névmást, és ritkán találta el a megfelelő magyar szórendet. „Én tégedet ismerek jól, nem kell neked magadnak a fejet széttörni." (Jól ismerlek, nem kell törnöd a fejedet.) Általános, minden nyelvváltásnál ismeretes jelenség volt az is, hogy a jövevény saját nyelvének szavait az új nyelv ragozása, illetve az új nyelv egyes fontos szavait a régi ragozása szerint illesztette bele a beszédébe. Korhűbben és szemléletesebben mutathatjuk be e nyelvi bukfenceket egy múlt századi élclap kedvelt karakterfigurájának a példáján. Kraxelhuber Tóbiás „preschpurgi purger", foglalkozására néve háztulajdonos, társadalmi állását tekintve konzervatív nyárspolgár, aki házikabátban, papucsban és sűrű pipafüstben újságot olvasva, vagy szűk baráti körben a kávéházi Stammtischnél okoskodik a világ dolgairól. A német kultúra nagy híve, a magyarosítás vérmes ellenfele. íme, néhány „okoskodása" (aláhúzva a német, vagy németes kifejezéseket). „Mentil ingáp remölldem Preschpurgpo a germanizacziann, Mentől inkább reméltem Pozsonyban a németesítést,
