Századok – 1985
Tanulmányok - Hanák Péter: A másokról alkotott kép. Polgárosodás és etnikai előítéletek a magyar társadalomban (a 19. század második felében) V/VI 1079
1080 HANÁK PÉTER magukat, és sok csecsebecsét hordanak. A román „jószivü, eleven eszű, jó katona válik belőle, ... emellett dologtalan, alattomos, fölötte babonás és vakbuzgó".1 Nemzeti karakterológiát a korai statisztikai és etnográfiai szakirodalomban bőven találunk. Ám ezek többnyire a reális megfigyelésekkel, számszerű adatokkal kevert vélekedések, amelyek szívesen gyűjtögetik az örökölt és a gyűjtött hiedelmek, előítéletek tarka csokrait. Számunkra inkább forrásul szolgálnak, akárcsak a múlt századi képes illusztrációk és pamfletek. Sőt, a kutatás során inkább az derült ki, hogy nem-szokványos témánk megközelítésében az élclapokra, azok karikatúráira, beszéd-és mentalitás-paródiáira, karcolataira, általában a napisajtó élcrovataira, tárcákra, az irodalmi folyóiratokra és a szépirodalomra kiváltképpen támaszkodhatunk. A sajtónak, mint forrásnak, témánk vonatkozásában legalábbis három előnye van. Először, a különböző pártállású sajtó egyidejű konfrontálása mindjárt társadalmi mélységben tagolja, politikailag differenciálja a vélemények és előítéletek vizsgálatát; több időmetszet összevetése pedig a történetiség lelkét: a változást tárhatja fel. A sajtóanyag második előnye, hogy többnyire évek során át leszürödött, leegyszerűsödött, vagyis közhellyé vált sztereotipiákat és kliséket használ, amelyekből az egyszerű olvasó könnyen ráismer a figurára, és amelyekkel az egyszerű olvasót könnyen lehet befolyásolni. A sajtó, főként az élclapok harmadik előnye a vizualitás: a rajzos illusztráció, a képes elbeszélés általában könnyebben percipiálható, lényegláttatóbb, mint a verbális absztrakció. Ez a forrásanyag tehát lehetővé teszi, hogy valamennyire módszeresen haladjunk a felszíntől a lényeg, a külsőtől a belső felé. A polgárosodó magyar társadalomban kialakult image-t tehát a külső jegyek, az alkat és a ruházat leírásával kezdjük, a beszéd- és gondolkodásmód — karikírozott — variánsainak bemutatásával folytatjuk, és jellemrajzzal zárjuk. Vizsgálódásunkat két népcsoportra, a németre és a zsidóra kell korlátoznunk, főként, de nem csupán terjedelmi okokból. Ezt a korlátozást tanácsolják tartalmi szempontok is: a szlovákokról, a románokról, a szerbekről alkotott kép, amint egy példán láttuk, szűkszavú és túlságosan általános. Többnyire olyan jelzőket ismétel és olyan jellemvonásokat rögzít — (nem egyenes, ravasz, alattomos, primitív, buta, barbár, lusta, gyáva, vad, kegyetlen) —, amilyeneket a hangadó nemesség a jobbágyparasztokkal szemben másutt is — saját nemzetiségűekkel szemben is — használ. (Ilyen minősítések egyébként minden egymás mellett élő, egymással súrlódó közösség egymásról kialakított előítéleteiben előfordulnak.) Ezzel szemben a polgárosultabb németekről és zsidókról alkotott kép jóval differenciáltabb, színesebb és változóbb. E két népcsoportnak, a németnek és a zsidónak ugyanis kitüntetett helye és szerepe volt a magyar polgárosodásban. Bár kezdetben mindkettő idegen vagy bevándorolt etnikum volt, nagy részük a 19. század folyamán asszimilálódott, és kisebb-nagyobb mértékben beolvadt a magyarságba. Ők a századvégen már nem kívülálló, idegen nemzetiséget alkottak, hanem zömmel a nemzeten belüli „más-1 Magyarország képekben. Statistikai és történeti, föld- és népismei gyűjtemény. Kiad. Vahol Imre. Pest, 1846. A népleírás szerzője Fényes Elek. (A reprint kiadás Bp. 1984.) 7—8
