Századok – 1985
Folyóiratszemle - Gurevics Aaron J.: Egyéni tudat és túlvilágkép a középkorban IV/1065
1065 FOLYÓIRATSZEMLE AARON J. 'lUREVICS: EGYÉNI TUDAT ÉS TÚLVILÁGKÉP A KÖZÉPKORBAN Jacques Le Goff bevezető soraiban a Gurevics - az 198 l-es „A keresztény idő - 3-13. század" című kollokviumra küldött - tanulmányával kapcsolatos véleményegyezésekről és véleménykülönbségekről ejt szót. A szovjet tudós által felvetett kérdésekkel Le Goff is foglalkozott a „Purgatórium születése" (1981) című művében. Vizsgálódásuk középpontjában mindketten a középkori ember túlvilágról alkotott fogalmait állítják. Le Goff azonban - bár elismeri, hogy az „egyéni halál" mindvégig jelen van a középkor folyamán, a halálról és túlvilágról kialakított képzetek vizsgálatakor a kollektív tudat (család, parókia, szerzetesrend, konfraternitás) szerepét és hatását emeli ki és tartja jelentősebbnek. Véleménye szerint az egyén és a halál, az élők és holtak közti kapcsolat felfogásában a reneszánsz jóval élesebb korszakhatárt jelöl, mint ahogyan azt Gurevics látja Az ember szemben a halállal: ennek a témának a vizsgálata óhatatlanul a középkori ember időfelfogásának kérdéséhez vezet. A halál, a földi élet befejezése nem az idő végleges és teljes megszakadását jelentette, hanem a síron túli világ misztériumába torkollott. Vajon ott is múlik-e az idő? Ha igen, mi módon? Milyen kapcsolatban áll egyrészt az örökkévalósággal, másrészt az egyén életével? Mikor érkezik el a halandó számára az „idők végzete": földi életének múltán avagy csak az Utolsó ítélet napján? A halál pillanata és az Utolsó ítélet között eltelő időben mi történik az emberrel? A középkor embere a maga sajátos módján adott választ ezekre a kérdésekre, s ezek az egyénről, a személyiségről alkotott képére is fényt derítenek: vizsgálatunk a személyiségfogalom szerkezetének új értelmezését adhatja. Olyan híres mentalitástörténészek foglalkoztak már a problémával, mint Pierre Chanu és Philippe Aries, akik - a katedrálisok portáljai, a szarkofágok és egyéb művészeti emlékek és a testamentumok alapján - az Utolsó ítéletet, vagyis a kollektív haláltudat jelenlétét tartják dominánsnak, és ezen belül vizsgálják a középkori én-tudat, az egyéniség fejlődését. Gurevics az irodalmi alkotásoknak (libri poenitentiales, exempla, elucidarium-típusú teológiai kézikönyvek, szentek életrajza), és főként az írországi „túlvilág-járók" beszámolóinak, a látomásos irodalomnak tulajdonít elsődleges jelentőséget. Az Újtestamentumban Máténál és Lukácsnál a halál utáni élet, az Utolsó ítélet más és más felfogásával, elképzelésével és leírásával találkozunk. Máté szerint az igazakat és bűnösöket Isten az Utolsó ítélet napján fogja szétválasztani: az igazak a mennyei királyságba emeltetnek, míg a bűnösök a Pokol fenekére vettetnek. Lukács ellenben azt íija, hogy az emberekről rögtön haláluk pillanatában (sőt, haláluk előtt) ítélkeznek, és már akkor eldől, ki kerül a Paradicsomba és ki a luciferi birodalomba. A „túlvilágot megjárt" emberekről szóló elbeszélések mindegyikében egyéni halálról, személyes büntetésről, illetve jutalmazásról esik szó: az emberről halála után történik az ítélkezés. A halandó bűneit és jócselekedeteit mérlegelik, s amikor elhagyni készül az árnyékvilágot, angyalok és ördögök viaskodnak lelkéért, bűneit és erényeit számba véve. A középkor folyamán tehát mindvégig „két ítélet" van jelen: az egyéni, amely nem sokkal a halál után zajlik le, s az egyetemes, kollektív, időben meg nem határozott Utolsó ítélet. A „pokoljárókról" szóló elbeszélésekben a túlvilág szerkezetéről, felépítéséről összefüggések, megfelelések nélküli, tájleíró jellegű képet kapunk. Először Dante alkotja meg a túlvilág szimbolikus,
