Századok – 1985
Történeti irodalom - Nagy András: Savonarola-kísérlet (Ism.: Bellér Béla) IV/1045
1046 TÖRTÉNETI IRODALOM ostoroztatását és megújulását hirdető prédikációi ebben a paraszti, plebejus és vallásos környezetben végre lobot vetettek. Még néhány év vándorlás Észak-Itáliában, és 1498-ben a hangját, témáját most már végérvényesen megtaláló domonkos szerzetes diadallal tér vissza Firenzébe. Az Arno-parti Athénba a legjobbkor érkezett. A válság, amely ebben az időben elborította Firenzét, éppen úgy fantasztikusan tükröződött az agyakban, mint a korábbi virágzás. „Magyarázatul, feloldásul a vallás fantasztikuma kínálkozott, amelyben ekkor már az erkölcsi, a szellemi, a társadalmi szükséglet egyszerre érvényesült - egyesült." (68.) A Mediciek uralma VIII. Károly francia király itáliai inváziója és a belső osztályellentétek kiéleződése következtében összeomlott. A hatalom a San Marco domonkos kolostor újonnan megválasztott priorja, majd rövidesen a toszkán domonkos rendtartomány főnöke, Savonarola kezébe jutott. A körülrajongott próféta olyan programot tudott adni Firenze népének, amely a különböző osztályokra és rétegekre szakadt társadalmat átmenetileg egyesítette. A kis-, közép- és nagypolgárság teljesen egységes volt a csődbe jutott Medici-uralom elutasításában, és Savonarolában a válságból kivezető prófétát látta. A nagypolgárok nemcsak kedvenc rendjük szerzetesét, a félművelt neoplatonistát kedvelték benne, hanem azt a népszerű prédikátort is, aki elvetette a közkeletű tételt a gazdagság erkölcsromboló hatásáról, és aki Piero Medici uralmának megdöntésével elhárította az akadályokat érvényesülésük útjából. A közép- és kispolgárság saját vallásosságára ismert Savonarola vallásosságában, és aszkézisében plebejus vonásokat látott. Mindkét réteg abban is reménykedett, hogy a Mediciek által megteremtett hatalmi mechanizmus, amely korlátozott mértékben eddig is részeltette őket a hatalomban, most manipuláció nélkül, tökéletesen fog működni. Firenzének Krisztus királyságává nyüvánítása 1495-96-tól hízelgett a firenzei polgároknak, és újabb lendületet adott a firenzei központú megújulási mozgalomnak. A megújulás két — egyszerre konkrét és szimbolikus — vívmánya a Nagytanács és a Hiúságok Máglyája volt. A Nagytanács volt Firenze eddigi történetének legszélesebb körű és legdemokratikusabb intézménye. A város mintegy 70 000 lakosából 3200-an vettek részt benne. A Hiúságok Máglyája nem egyszerűen barbár műkincs-égetés volt, hiszen a neoplatonikus világszemlélet eleven és szerves kapcsolatot látott a művészet (esztétikum) transzcendenciája és a vallásos transzcendencia között. „S amikor egy-egy szerzetes mégis máglyára hordatta a képeket, hangszereket, könyveket -ez a kor kirekesztettjeinek puritán lázadása volt, egyik válasz arra, amelyre a máglyán hamvadó kép másképp válaszolt. S egyik sem mondott ellent Istennek - míg az egyháznak mindkettő ellentmondhatott (hiszen a puritanizmusnak egyházellenes éle is volt). (104.) A Hiúságok Máglyája után még két máglya lobbant fel Firenzében. Az elsőbe 1498. április 7-én Savonarolának kellett volna belépnie, hogy igazolja látomásainak istenességét. Ö azzal tért ki a tűzpróba elől, hogy a próféciának az igazság a kritériuma, nem pedig a tűz. Ez a válasz igaz volt ugyan, de racionális módon. Mint ilyen méltatlan a szerzetes egész eddigi irracionális magatartásához. A város csalódása a racionálissá lett prófétában óriási és visszafordíthatatlan volt. A nagypolgárság újból kezébe ragadta a hatalmat, és kíméletlenül leszámolt a Savonarola fő társadalmi bázisát alkotó kispolgársággal. Savonarolát társaival együtt elfogták, és kínvallatással súlyosbított a bírósági tárgyaláson, a pápai követek hozzájárulásával, halálra ítélték. Az ítélet végrehajtására 1498. május 23-án, reggel 10 órakor a Piazza della Signorián került sor. Előbb két társát, majd utánuk Savonarolát is felakasztották és elégették. Azt az izgalmas személyi, társadalmi, politikai és ideológiai drámát, amit a „Savonarolakísérlet" jelent, mesterien jeleníti meg a föntiekben vázlatosan ismertetett történelmi esszé. A szerző az életrajzot csupán tág keretnek tekinti, amelyet a történelmi-politikai koncepció, a történeti kép, a társadalmi-ideológiai fejlődésrajz tölt meg gazdag tartalommal. A történettudomány eme strukturális elemeit az esszé művelődéstörténetté integrálja, amely széles perspektívát nyit meg az olvasó előtt. Csak egy példa! A 14-15. században fellépő eretnekségeket és nyomukban a humanizmust és a reneszánszt történetírásunk hosszú ideig a vallásos érzés meggyengülésével is magyarázta. A könyvecske - az újabb kutatásokkal egybehangzóan — inkább a vallásos érzés átalakulásának látja őket, amelynek során a külsőséges, liturgikus látványosságokban kimerülő vallásosság egy bensőséges, az Istennel személyes kapcsolatra törekvő vallásos élménynek adja át a helyét. (23, 24. 26.) Ugyancsak precíz megfogalmazást kap a reneszánsznak az antikvitáshoz való viszonya, különösen filozófiai téren. (14, 15.) Az azonban már túlzás, hogy „. . . a kereszténység történetének első évszázadai még a klasszikus antikvitáshoz tartoznak . .." (15.), hiszen közismert, hogy a patrisztika
