Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - Hickey; Donald R.: Amerikai kereskedelmi korlátozások az 1812-es háború idején 602
602 FOLYÓIRATSZEMLE DONALD R. HICKEY: AMERIKAI KERESKEDELMI KORLÁTOZÁSOK AZ 1812-ES HÁBORÚ IDEJÉN 1806-1812 között a kereskedelem korlátozása az amerikai külpolitika egyik fontos eszköze volt. A republikánusok ugyan a korlátozó intézkedéseket a háború alternatívájának tartották, mégis az 1812-es Angliának szóló hadüzenet után is alkalmazták ezt az eszközt. A kereskedelmet korlátozó intézkedéseknek komoly hagyománya visszanyúlt a függetlenségi háború idejére, sőt még korábbra. Az 1760-as, 1770-es években az amerikai gyarmatok import- és export-ellenes megmozdulásaikkal akarták rávenni az anyaországot, hogy módosítson kereskedelem- és adópolitikáján. Mivel Anglia az 1783. évi béke után sem állította helyre a normális kereskedelmi kapcsolatokat volt gyarmataival, Jefferson és Madison már ekkor javasoltak gazdasági szankciókat Anglia ellen. Jefferson 1801 után próbálkozott is ezekkel az eszközökkel. 1812-ben, a háború idején az elnök az a James Madison volt, aki mindig is a kereskedelmi korlátozások politikájának híveként szerepelt. Sok más amerikai politikussal együtt ő is hitte, hogy az amerikai gazdasági nyomás vette rá az angolokat 1766-ban a Stamp Act visszavonására. 1812-ben ugyan kész volt háborúba vezetni népét, de még mindig bízott a gazdasági kényszerítés eszközeiben. Ennek alkalmazásában a pénzügyminiszter és munkatársainak segítségére volt szüksége. Jefferson idején és Madison elnöksége első éveiben ezt a pozíciót a svájci származású Albert Gallatin töltötte be, a korlátozó politika nem túl lelkes híve, aki azért lojálisán szolgálta elnökeit. Az amerikai elnökök számára legalább olyan fontos volt a kongresszus is, hogy törvényerőre emelkedhessenek döntéseik. Madison idején a kongresszus mindkét házában pártjáé: a republikánusoké volt a többség, de az elnök nem mindig számíthatott rájuk, hiszen a párt maga is megoszlott a gazdasági kérdésekben. Sokan úgy vélték, hogy a kereskedelem korlátozásával sokkal többet ártanak saját maguknak, mint Angliának. S noha a federalista ellenzéknek a háború idején 35%-nál nem volt több helye a kongresszus két házában, némi republikánus támogatással időnként meg tudták gátolni egyes korlátozó intézkedések létrejöttét. 1812 áprilisában hozta meg a kongresszus az első 90 napra szóló embargó-rendelkezést. A rendelkezések megszüntetését célzó javaslatok sorozatos kudarca bizonyította, hogy a kongresszus republikánus többsége nemcsak erővel, hanem a gazdasági fegyverrel is le akarta győzni Angliát. Egy júniusban hozott törvény gyakorlatilag megtiltott minden tengeri kereskedelmet Angliával. Ez a két rendelet szinte teljesen megszüntette a kereskedelmi érintkezést a két fél között, de meggátolta volna azt is, hogy az amerikai kereskedők hazavigyék Angliából rakományaikat. Ugyanakkor Londonban június 23-án, 5 nappal a tényleges amerikai hadüzenet után (de egy hónappal azelőtt, hogy ez a hír elért volna Angliába), a brit kormány feloldotta a korlátozásokat, s így az ott veszteglő amerikai kereskedők gyorsan hazafelé indultak áruikkal. Emiatt 1812 végére 18 millió dollár értékű olyan rakomány érkezett meg Amerikába, melynek az ottani piaci értéke már 30 millió dollárt jelentett. Annak dacára, hogy megszegték az importot tiltó rendelkezéseket, a pénzügyminiszter hosszas huzavona után mégis elengedte mind a vámilleték, mind a büntetés megfizetését, 23 millió dollártól fosztva meg a szövetségi állam kasszáját. Más bevételi források után kellett tehát nézni. Megint felmerült a behozatali tilalom megszüntetése, s így a behozatali vámbevételek növelése, de a heves tiltakozás hatására a kongresszus inkább az export kérdését vette fel a napirendre. A kanadai és nyugat-indiai angol gyarmatokkal ugyanis még mindig folyt a kereskedelem, amit London sem ellenzett. Madison elnök ez ellen élesen fellépett, így a 12. kongresszus (1811—13) utolsó ténykedése az volt, hogy megvitasson egy exporttiltó rendeletet, amit aztán végül is a szenátus nem szavazott meg. A 13. kongresszus (1813-15) érdekes módon a federalisták számának növekedése ellenére, sokkal inkább bizonyult a korlátozó politika hívének. Ez a csempészet fokozódásának és a váltakozó hadiszerencsének volt köszönhető, ráadásul a republikánusok is egységesebben álltak ki az elnök mellett. Mindezek dacára nőtt a kereskedelem az amerikai vizeken állomásozó angol hadihajókkal, és semleges hajókkal, melyek javarésze valójában angol volt. Az elnök újra a teljes tilalom bevezetését javasolta, s mikor ezt nem sikerült keresztülvinnie, a tengerészeti és a hadügyminiszter rendelkezése értelmében - nemzetiségtől függetlenül - minden hajót, amely megközelíti az ellenséget, fel kellett tartóztatni. Hasonlóan meg kellett küzdeni az illegális importtal, a virágzó csempészettel is.
