Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Krizman; Bogdan: Pavelic i ustase (Ism.: A. Sajti Enikő) 594
595 TÖRTÉNETI IRODALOM musa" jelentős mértékben hozzájárult, hogy az erőszakos, terrorista akciók kizárólagos módszerként jelentek meg a mozgalmon belül. Az usztasa-mozgalom szervezeti kiépítésére Pavelic 1929-es emigrációja után, külföldön került sor. A könyv különösen érdekes, számos új adatot, megállapítást tartalmazó része éppen az Usztasa-Horvát Forradalmi Szervezet létrehozásának leírása, az Usztasa Főház (Glavni ustaSki stan) katonai rendeleteinek elemzése, s jt mozgalom 1932-es alkotmányának bemutatása. Krizman aprólékosan követi nyomon a harmincas évek első felében kialakuló usztasa táborok megszervezését (köztük a Janka-pusztait), s részletesen leírja belső rendjüket. Mivel a mozgalmat támogató Olaszországban és Magyarországon viszonylag kevés számú horvát emigráns élt - mutat rá a szerző -, azok is főként az ún. hivatásos „felkelők", Pavelié és szűkebb köre nagyarányú agitációba kezd a világban szétszórtan (Belgium, Franciaország, Dél-Amerika) élő, elsősorban gazdasági okokból kivándorolt horvátok között. Ennek kapcsán hangsúlyozza: a katonai szervezetekbe történő toborzás elsősorban a belga bányavidéken élő nagyszámú munkanélküli körében ért el sikereket. Ezek a fejezetek alkalmat kínálnak arra, hogy Krizman fejlődésében mutassa be az usztasamozgalom egyébként erősen eklektikus, kiforratlan ideológiáját. Ez az ideológia, a romantikus-konzervatív történetszemlélet talajából kinőve már kezdettől fogva erőteljesen szerb- és jugoszlávellenes volt, s igen hamar megjelenik benne - a többi fasiszta ideológiában szintén fellelhető - a társadalmi értékrend felé helyezkedő, népi-faji alapokon nyugvó kollektivitás gondolata. Az usztasa ideológia beépítette magába az agrárszocializmus eltorzított változatát is, s bár a szerbellenességnél jóval halványabban, azzal átszőve, hamarosan megjelenik benne a marxizmus- és liberalizmus-ellenesség, valamint az antiszemitizmus is. Miközben Pavelic megkapta az olasz kormány hivatalos beleegyezését a „katonailag szervezett mag" olaszországi létrehozásához, s az usztasák megkezdték jugoszláviai terrorakcióikat, Mussolini szigorúan titkos tárgyalásokat kezdett Sándor királlyal. A Duce célja ezzel kétségtelenül az volt -állapítja meg a szerző -, hogy nyomást gyakoroljon a jugoszláv királyra Albánia kérdésében, azaz végső soron Olaszország balkáni hegemóniájának elismertetése érdekében. A marseille-i merénylet azonban megmutatta, hogy Mussolini és az usztasák számítása hibás volt: a merényletek politikája nem vezetett Jugoszlávia széthullásához. A harmincas évek második felében bekövetkezett olasz-jugoszláv közeledés sem kedvezett a mozgalomnak, hiszen a tárgyalások eredményességét az új miniszterelnök és külügyminiszter, M. Stojadinovié a „terrorista kérdés" gyors megoldásától tette függővé. Az usztasa táborok felszámolása azonban a belgrádi kormányra nézve nemvárt, kellemetlen következményekkel járt - mutat rá Krizman. Mile Budák poglavnik (Pavelié helyettese) visszatért Jugoszláviába, s személyén keresztül a Vladko Maíek vezette Horvát Parasztpárton belül felerősödött az usztasa-frankista erők hatása. S bár a Jogpárt felélesztésére nem kerülhetett sor, a Budák vezette Hrvatski narod c. lap és a Kvaternik által alapított Uzdanica nevű egyesület a horvát és szerb ellenzék közeledésének idején, majd a Cvetkovió-Maíek egyezményt követő hónapokban egyre több, a „zágrábi kézfogást" elutasító szélsőséges horvát nacionalistát vonzott maga köré. így vált az Uzdanica a Jugoszlávia lerohanása után végrehajtott „horvát fordulat" belső bázisává - hangsúlyozza s szerző. Krizman a könyv további fejezeteiben azokat a kül- és belpolitikai folyamatokat kíséri végig, amelyek következtében Pavelié és az usztasák ismét felértékelődtek az olasz kormány szemében. Mint ismeretes, az olasz törekvések és Pavelié „történelmi találkozójának" nyitányát Hitler Jugoszlávia lerohanásáról hozott határozata jelentette. A szerző az áprilisi háborút közvetlenül megelőző, s az azt követő időszak tárgyalása során jól érzékelteti, hogy a FHÁ létrehozásában Olaszország - elsősorban a Görögországban elszenvedett kudarc miatt - már csak a másodhegedűs szerepét játszhatta, így Pavelié is elszalasztotta a „nagy történelmi pillanatot", az usztasa állam kikiáltásának pillanatát Az önállóság mézesheteit élő usztasáknak már az ún.karlováci epizód (Anfuzo és Pavelic 1941. április 13-i találkozója Karlovácon) is megmutatta, hogyan is értelmezik olasz szövetségeseik a horvát függetlenséget. Az olasz-horvát határegyezmény pedig egyértelműen bizonyította, hogy a rendszer már az első csatát is elvesztette, hiszen Mussolini - az előzetes olasz ígéretek ellenére - súlyos területi engedményekre és az olasz királyi ház fennhatóságának elismerésére kényszeríti a Poglavnikot. Krizman joggal zárja könyvét a következő szavakkal: „nem pontos az a megfogalmazás, hogy Pavelié az 194 l-es római szerződés aláírásakor árulta el a horvát nép érdekeit - ez már jóval korábban
