Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ránki György: Gazdaság és külpolitika. A nagyhatalmak harca a délkelet-európai gazdasági hegemóniáért (Ism.: Mérei Gyula) 577

579 TÖRTÉNETI IRODALOM egyre jobban a birodalmi kérdések felé fordult, és csökkent érdeklődése a délkelet-európai problémák iránt. Franciaország új délkelet-európai offenzívája során ki szeretett volna lépni egyoldalú kisantantorientációjából, és visszatérve az 1921. évi koncepcióhoz, a Duna völgyi államok valamiféle, elsősorban gazdasági együttműködését óhajtotta szorgalmazni francia politikai vezetéssel, hitelek útján. Tisztában volt azzal, hogy ez a blokk létrejötte esetén sem tudná egymagában megoldani a piaci kérdést, de Franciaország segítségével igen, és így elhárítható volna Németország előretörése. A valóságos helyzet azonban körülbelül 1933 első feléig még az volt, hogy pusztán a hitelnyújtás már nem volt elegendő a hegemónia biztosításához, a piac fontossága viszont még nem vált egyeduralkodóvá a francia politikai körök tudatában. A franciák - állapítja meg a kötet - nem tudtak alkalmazkodni a 30-as években mind jobban kiteljesedő gazdasági változásokhoz, részben amiatt, mert a Duna völgyének dolgaira más kérdésekkel összefüggésben tekintettek, részben azért, mert gazdasági erejük és agrártermék-piaci befogadóképességük még a konjunktúra idején sem volt elegendő a Duna menti régióban erős befolyásuk tartós biztosításához. Ugyanakkor ennek elvesztését túlságosan nagy kockázatnak tartották. Emiatt kísérleteztek újra meg újra valamiképpen fenntartani egyre hanyatló befolyásukat. A kötet részletesen tárgyalja az 1929 és 1933 között felvetődött, elsősorban a francia hegemónia biztosítására irányuló terveket (Briand, Tardieu terve, francia-magyar közeledési kísérletek, 1931 júliusában előterjesztett cseh-magyar-osztrák együttműködési koncepciója), de az olasz befolyás erősítésének céljából készült Brpcchi-féle koncepciót, az angoloknak a dunai medencében a nyugalom biztosítására szánt és hat dunai állam vámszövetségi és a preferenciális kedvezmény elvére épülő elgondolását is, részletesen feltárva mindegyik koncepció bukásának a nagyhatalmi ellentétekben rejlő forrásait. 1933. január 30-ig a Duna völgye államainak gazdasági viszonyait és fölöttük valamely nagyhatalom hegemóniáját biztosítani vagy éppen gátolni hivatott tervek bukásának azonban alapvető, objektív mozgatója a gazdaság minden mást elsöprő előtérbe nyomulása volt, szoros összefüggésben a Duna völgyi államok gazdasági helyzetének romlásával. A kötet behatóan tárgyalja, melyik állam mit, hogyan értett meg ebből az objektív tényből, mennyire iparkodott, vagy sem, hasznot húzni a létező viszonyokból. Arról is felvilágosít, hogy a térség államai nagy részükben már akkor vállalták volna a politikai irányváltoztatást is, csak piachoz jussanak. Ekkor már nem a háború utánihoz hasonló gazdasági rekonstrukcióról, a háború alatt és miatta lesüllyedt életszínvonal javításáról, tömörebben és talán kissé legegy szerű sí tőén megfogalmazva: nem hiányok pótlásáról és az ehhez szükséges anyagi eszközök előteremtéséről volt szó, hanem elsősorban az agrártermékek állandó piacának a megteremtéséről és biztosításáról. Franciaországot lassan elérte a válság. Anyagi ereje gyengült. Politikailag egyre-másra vereséget szenvedett, és lassan elkezdte a visszavonulását e téren is. 1932 óta (a lausanne-i egyezmény, kölcsön Ausztriának az Anschluss elleni állásfoglalás fejében) külpolitikailag jórészt nem kezdeményezett. Dollfuss meggyilkolása után lemondott arról, hogy befolyását a kisantanton túlmenően is kiterjessze. Tehetetlenül nézte Németország gazdasági előretörését egyes kisantant államokban (Románia, Jugoszlávia). Nem tehetett semmit Benes 1934. évi terve bukásának megakadályozására. A részmegoldást ígérő stresai front is hamar felbomlott. A Laval-tervet Olaszország abesszíniai hadjárata futtatta zátonyra. Mindennek Németország lett a haszonélvezője. A kötet nyomatékosan figyelmeztet arra is, hogy eme kísérletezések eredménytelenségének egyik összetevője volt a Duna völgye államainak egymással a másik rovására folytatott szűklátókörű, nacionalizmustól áthatott versengése, ami útját állta annak, hogy eljuthassanak olyan összehangolt tevékenységig, ami valamelyest javíthatta volna tárgyalási helyzetüket a nagyhatalmakkal, köztük is elsősorban a hitlerista Németországgal szemben. Tények sora bizonyítja a kötetben, hogy bár a nemzetközi gazdasági és politikai viszonyok a 30-as évek első felének vége felé már Németországnak kedveztek Délkelet-Európában, a hegemónia megszerzése eleinte a magában Németországban észlelhető nehézségek miatt nem ment zökkenőmentesen (a hatalométvétellel kapcsolatos berendezkedés gondjai, kapkodás a külpolitikában, a német államapparátus, a gazdasági vezető körök és a nemzeti szocialista vezetés közötti nézeteltérések miatt). 1933 végére, a londoni konferencia csődje után azonban már kialakult a Délkelet-Európa felé irányuló gazdaságpolitika, az élettérelmélet, a nagytérgazdaság koncepciójában (Hugenberg fejtette ki nyíltan Londonban), és ezzel vége is szakadt a határozott külpolitikai elgondolás-ínségnek, noha már 1928 óta észlelhető a német külpolitikában a Délkelet-Európa-központúság tendenciája. Ennek érvényesülését