Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Nemzet; dinasztia; külpolitika (Ism.: Mérei Gyula) 406

407 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι dinasztizmusnak tett engedmény, kompromisszum árán, részben a dinasztizmust a maga képére formálva érvényesül. (A nemzeti államnak tekinthető Németország és a soknemzetiségű Oroszország a példa erre. A dinasztia mindkét államban nemzeti dinasztiának számít). A harmadik típusba sorolja a szerző a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikáját, amelynek tizenegy nemzet igényével kellett számolnia, ámde olyan körülmények között, hogy egyetlen nemzet sem volt számbeli fölényben a többivel szemben. Ennek megfelelően a külpolitikát egymással többnyire szemben álló, de legalábbis egymásétól eltérő (egy-egy nemzeti felfogáson belül is differenciálódó) nemzeti törekvések iparkodtak befolyásolni. A Monarchiában nacionalizmus ütközött nacionalizmussal, és így a nemzeti külpolitikai érdek nem érvényesülhetett közvetlenül. A Habsburg-ház, amely nem csupán a dinasztizmust testesítette meg, hanem a birodalmi érdeket is képviselte, és „ennek folytán súlyosabb tényezőnek számított, mint bármely európai dinasztia", „végső soron a nemzeti törekvéseket is kifejezésre juttatta, de nem kizárólagosan valamely nemzeti érdeket, hanem mindig a dinasztia érdekével és a birodalmi érdekkel leginkább egyező nacionalizmust", és igyekezett elkerülni, hogy az „erőteljesen nyilvánított nemzeti külpolitikai érdekkel konfliktusba kerüljön". így a Monarchiában a nemzeti külpolitikai érdekeknek „legföljebb az érvényesítés rendre megújuló kísérleteiről lehet beszélni" (7-8. o.) Megbízhatóan tájékoztat a munka arról is, hogy a Monarchián belül felmerülő külpolitikai törekvéseket az különböztette meg a más államokban érvényre jutó külpolitikai ambícióktól, hogy a Monarchiában élő nemzetek nem törekedtek feltétel nélkül „az általuk etnikai vagy történeti jogon birtokolt terület fölötti kizárólagos fennhatóságra, és a szuverenitás külső megnyilvánulásainak gyakorlását a soknemzetiségű államalakulatra bízták" (8-9. o.). Ennek forrását a szerző abban véli felismerni, hogy egyes nemzetek féltek a környező nagyhatalmak terjeszkedésétől, és úgy érezték, önállóan, egymagukban nem tudják meggátolni az expanziót. Ebből következett az a szintén szubjektív benyomásuk, amely szerint a Monarchia léte szükséges, mert saját fennmaradásuk záloga. „A külső veszélyérzet tudata és a belső érvényesülés lehetőségének érzete" .. .„történeti tudatképződmény, amelynek léte a meg-megújuló tapasztalatokon nyugodott" — olvasható a műben. (9. o.). Új benyomások erősíthették vagy gyengítheti ék, meg is cáfolhatták a régebbi nemzedékek kialakult nézeteit. Az egyes nemzetek viszonyát a Monarchia külpolitikájához saját belső helyzetük, súlyuk mindenkori megítélése határozta meg, és ez nyilvánult meg a Monarchián belül három típusba sorolt külpolitikai magatartásformákban. Ezek egyikét a nemzeti és a birodalmi érdek közelítése, esetleg azonosítása jellemezte. A másikat közömbösség a birodalmi külpolitika iránt. A harmadikat a szembeszegülés, az ellenséges magatartás (9-11. o.). A munkának tartalmilag is, ennek megfelelően terjedelmileg is súlyponti részét teszik azok az oldalak, amelyek sorra veszik a Monarchiában élő nemzeteket, és finoman árnyalva mutatják be, melyik miért, milyen belső helyzete, egyes esetekben a határokon kívül élő nemzettestvérei államának külpolitikai érdekeire is tekintettel (pl. románok, szerbek, lengyelek), miféle magatartást tanúsított a birodalmi külpolitikával összefüggésben? Küenc nemzeti külpolitikai magatartást elemez alaposan, elsősorban a kiegyezést követő néhány évre tekintve elmélyültebben, részletesebben, ámde mindig úgy, hogy utal a századforduló utáni idők változásának befolyására alakuló nemzeti külpolitikai állásfoglalásokra is, ahol üyen jelzésekre szükség van. Az 1867 utáni néhány évben a kilencféle nemzeti álláspont két uralkodó áramlatba torkollik, vagy legalább érintkezik azokkal: az oroszellenes magyar és a németellenes cseh álláspontba -állapítja meg a szerző —, majd megismételve munkájának előbb már leírt megállapítását - eme kétféle uralkodó áramlat forrásaként az erőtlenséget és a félelemérzetet jelöli meg. Ebből folyóan az egyes nemzetek nemzeti igényeik érvényesítésére a Monarchián belül törekedtek. Bizonyos - nemzetenként a szövegben részletesen felsorolt — kompenzációk fejében ráruházták a Monarchiára a nemzeti önrendelkezés attribútumait. Mindebben - tér vissza a szerző az értekezés elején már felvetett gondolatra — az egyes nemzetek egyedileg számszerű erőtlensége nyilvánult meg. Annak közvetett beismerése, hogy önmagukban, külön-külön nem tudják megvalósítani nemzeti céljaikat, csak a dinasztiával kötött csereügylet révén. Izgalmas és hiteles a szövegnek az a része is, amelyben szemléletesen tárul az olvasó elé, miért nem ösztönözte helyzetük hasonló csereügyletre az olaszokat és az osztrák németeket.