Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Doyle; William: Origins of the French Revolution (Ism.: Hahner Péter) 391

393 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι hűen tükrözi, hogyan jött létre maga a forradalom. Nem volt sem elkerülhetetlen, sem eló're látható. Ami elkerülhetetlen volt, az a régi rend összeomlása." (210. L) Ez az összeomlás - amelyet végső' soron nem a nemesi ellenzék, hanem az állam pénzügyi nehézségei idéztek elő - hatalmi vákuumot hozott létre. Az ellenzék csoportjai nem tudták azonnal kitölteni ezt a vákuumot, s mielőtt egységes programjukat kidolgozhatták volna, több, eló're nem látható feladatot kellett megoldaniuk. Az első a politikai hatalom megfelelő megosztása volt a nemesség és a polgárság között. A kölcsönös gyanakvás légkörében azonban erre csak hatalmi versengés után kerülhetett sor, és mire 1789 júliusára kiformálódott az új politikai elit, a gazdasági válság aktivizálta a tömegeket Az 1788. évi rossz termés okozta éhség, a rendi gyűlés által felkeltett reménység, majd a gyűlés első hónapjainak eredménytelen huzavonája miatti csalódottság azt eredményezte, hogy a városi és vidéki néptömegek a nemességet tekintették felelősnek a gazdasági és politikai válsághelyzetért A reformtörekvéseket valóban nem fogadta minden nemes egyöntetű lelkesedéssel, az aktív ellenállást azonban csak kisebbségük választotta, és ez a kisebbség vonta a polgárság és a nép haragját a nemesség egészére. 1789. augusztus 4-én mind a nemesség, mind a polgárság képviselői csak a népi megmozdulások hatására, szinte saját akaratuk ellenére kényszerültek rá a „feudális maradványok" eltörlésére. A forradalom későbbi szakaszai idején, amikor a polgárság és a nemesség ellentéte kiéleződött (Doyle szerint erre a forradalom sajátos politikai problémái, és nem a forradalom előtti korszak társadalmi konfliktusai miatt került sor!), a polgárság már azt vallotta, hogy kezdettől a „feudalizmus" felszámolására törekedett. 1789 eseményei azonban nem voltak azonosak „a feudalizmusnak a kapitalizmussal, vagy az arisztokráciának a burzsoáziával való helyettesítésével. Inkább azt jelentették, hogy Franciaországot ezentúl nem a születés, hanem a tulajdon emberei fogják kormányozni, nem a nemesek, hanem az előkelők. Ε fogalom védőpajzsa alatt mind a korábbi nemesek, mind a korábbi polgárok közös menedéket találtak. A forradalom pedig nem létrehozta, inkább csak tisztázta ezt a helyzetet". (24.1.) William Doyle könyve igen érdekes, gondolatébresztő, „provokatív" olvasmány. Hogy deklarált célját, az ortodoxnak, elavultnak tekintett nézetek „elföldelését", vitathatatlan értékei ellenére is aligha éri majd el, annak több oka is van. A kisebb jelentőségű okok közé tartoznak azok az ellentmondások, amelyek a szövegben itt-ott felbukkannak. Doyle közli velünk, hogy a marseüle-í „municipiális forradalom" már 1789 márciusában lezajlott (167. 1.), majd kommentár nélkül idézi Arthur Youngot, aki szerint a vidéki városok „még önálló véleményt sem mernek formálni, amíg meg nem tudják, mit gondol Párizs". (178.1.) Szerzőnk szokatlanul nagy jelentőséget tulajdonít olyan szubjektív tényezőknek (a király tehetetlensége, a miniszterek rivalizálása stb.), amelyeknek a történettudomány olykor a kelleténél valóban kevesebb figyelmet szentel, e tényezők tényleges súlyát azonban igen nehéz lemérni Elképzelhető persze, hogy az 1787-es előkelők gyűlésének tagjai nem önző arisztokrataként, hanem felelős politikusként szegültek szembe Calonne reformjaival, mindenesetre nem ártott volna, ha Doyle alaposabban megindokolja ezt az állítását. 1788 nyarán a lázongások „valószínűleg" (likely - sic!) elültek volna, ha a kormányzat konzekvensen ragaszkodik elképzeléseihez, és XVI." Lajos egy év múlva is engedelmességre kényszeríthette volna alattvalóit a hadsereg mozgósításával? De vajon miért nem tette meg a kormány egyik esetben sem azt, ami megmenthette volna, ha ennyi alternatíva állott előtte, amennyit Doyle feltételez? Elegendő magyarázat erre az „emberi tényező"? Az olvasó arra is kíváncsi lenne - elfogadva Doyle elméletét —, hogy ha a nemesség nem képezett zárt, improduktív elitet, nem védte előjogait, és elfogadta a szükséges reformokat, akkor vajon a 3. rend közvéleménye miért fordult egyre következetesebben szembe a nemesekkel? Mivel magyarázható a maga korában példátlan hevességű politikai küzdelem? Doyle kötetének legnagyobb hiányossága azonban az, hogy nem veszi figyelembe azokat a kutatási eredményeket, amelyek jóval túlmutatnak elméletén. Kötete első részéből tudatosan kihagyta az „atlanti forradalom" hívei és ellenfelei vitáinak ismertetését, és ezzel óvatosan elkerülte a téma világtörténelmi összefüggéseit. Ha figyelembe vette volna azt az egyre szélesebb körökben elfogadott elméletet, hogy az Európában és Észak-Amerikában a 18. század harmadik harmadában végigsöprő társadalmi válságnak közös gazdasági és demográfiai okai vannak, nem kezdhette volna az események ismertetését 1787-től, és nem írhatta volna le, hogy „1789 tavaszáig csaknem kizárólag politikai erők taszították Franciaországot a forradalom felé". (158. L) Világtörténelmi összefüggéseiből kiragadva és szűk időkeretek között vizsgálva minden történelmi jelenség véletlenek kusza halmazának, ésszerűtlen emberi választások következményeieinek és „szinte vaktában bekövetkező eseménysorának tűnhet Hahner Péter