Századok – 1984

TANULMÁNYOK - Erdődy Gábor: Egység vagy szabadság. A német liberálisok dilemmáinak megítélése a Pesti Naplóban 1858-1871 304

EGYSÉG VAGY SZABADSÁG 311 Ε meglehetősen általános, s megfogalmazóját semmire nem kötelező megállapítás, valamint néhány szabadelvű politikus beléptetése az új kormányba, táplálta a liberális mozgalom optimizmusát, azt a reményt, hogy 1806 mintájára újabb „reformkor" nyitányának részese. A mintegy évtizedes merev, abszolutisztikus kormányzáshoz szokott ellenzéki politikusok túlbecsülték a rendszer rugalmasabbá tételére irányuló lépések jelentőségét, s azokból saját elfojtott vágyaikat olvasva ki, őszinte liberális megújhodás megindulásában reménykedtek.4 Hasonlóképpen reagáltak a Pesti Napló munkatársai is, s optimizmusukat Hohenzollern Sigmaringen herceg alkotmányellenes miniszterelnöki kinevezése sem ingatta meg. Kemény Zsigmond jelezte ugyan, hogy a törvények szellemében az uralkodóház tagja nem állhatna a kabinet élén, mivel a miniszteri felelősség elve reá nem vonatkozik, a nyíltan antiliberális mozzanatból adódó következtetéseket azonban ő sem vonja le.5 A felmerülő kétségek eloszlatása érdekében pedig egy november 7-i cikk előre siet kimondani, hogy a herceg „gyémánt tiszta és gyémánt szilárdságú jellem, magas születésű, szabadelvű, felvilágosult férfi, autokrata a szó legnemesebb értelmében " /E. G./ s úgy véli, hogy a felsorolt tulajdonságok mindenfajta alkotmányos biztosíték nélkül is garantálják a harmonikus kibontakozást. Nem vezetett az álláspont lényegbevágó módosulásához a National Zeitung és a svájci Bund c. lap berlini betiltása sem. Igaz, Falk Miksa a korábbiakhoz képest visszafogottabb hangnemben számol be a fejleményekről, sőt cikke első felében a kritika is megjelenik: „a porosz kormányváltozáshoz kötött vérmes reményekben soha nem osztoztunk, mert a porosz herceg múltját ismerjük, ebből a régens jellemét és indulatját megítélhetjük, miszerint ily férfi múltjával nem szokott szakítani." A gondolatmenet azonban nem folytatódik. Az óvatos bírálat és a fenntartások szinte szégyenlős jelzése után visszatér az eddigi hang, amely az intézkedésekért kizárólag a belügyminisztert, Flottwellt teszi felelőssé, majd Vilmos lovagiasságát hangsúlyozva, s abból erőt merítve hitet tesz amellett, hogy a meglévő ellentmondásokat az alkotmányos mechanizmus működése automatikusan meg fogja szüntetni.6 Az említett politikusok egyöntetűen arra számítottak, hogy a remélt belső megújulás Poroszország németországi és nemzetközi tekintélyét emelni fogja, ami lehetővé teszi, hogy az európai kérdésekben Berlin nagyhatalomként képviselje nézeteit. A teljesség kedvéért Kemény Zsigmond azt is hozzátette, hogy az önérzet s az erély növekedése negatív következményekkel járhat, s utalt arra a lehetőségre, amikor a német birodalmi és a porosz érdekek egymástól élesen elválhatnak, sőt szembe is kerülhetnek.7 A felvetés nemsokára a gyakorlattal szembesülhetett. Az itáliai háború 1859 tavaszán a III. Napóleon támogatását előre biztosító piemonti királyság Lombardia és Velence felszabadításáért háborút provokált Ausztria ellen. A konfliktus kirobbanása az első jelentősebb esemény volt Vilmos kinevezése óta, amelyben Poroszország nyilatkozni kényszerült németországi politikájáról. Ismeretes, hogy a szövetségi 'Haupts, Leo i. m. 52-57. Fischer, Fritz: Der deutsche Protestantismus und die Politik im 19. Jahrhundert in : Böhme, Helmut i. m. 61. SPN 1858. nov. 11. 6 PN 1858. nov. 25. 7PN 1858. nov. 11.