Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - O'Reilly; Kenneth: A New Deal és az FBI 186
FOL YÖIRATSZEMLE 187 Nyomozóirodának (FBI) a hatalmát, hatáskörét alaposan kiterjesztette. A New Deal egyik, szinte alig értékelt rendelkezésével két területen is jelentősen megnövelték az FBI hatalmát. Egyrészt a bűnözők ellen folytatott keresztes hadjárat mellett igyekeztek a közvéleményt - mely nemegyszer nemzeti hőst látott a bűnözőkben - más irányba befolyásolni, másrészt az állam biztonságát veszélyeztető bűnözés fogalmát kiteqesztették a „felforgató" tevékenységre is. Bár az FBI hatalmának kiterjesztése kétségtelenül jó szándékkal történt, az is tény, hogy az adminisztráció és Roosevelt néhány alkalommal saját céljaira is felhasználta a szervezetet. Ennek ellenére kétségtelen, az elnök nem akart olyan önálló politikai erőként fellépő, a közvéleményt befolyásoló szervezetet létrehozni, mely többet törődik a felforgató kommunistákkal, mint a tényleges bűnüldözéssel. A szerző újonnan hozzáférhetővé vált forrásokra támaszkodva vizsgálja az FBI és a New Deal viszonyát. A bűnüldözés szövetségi szintre való emelésének kérdése tulajdonképpen már az 1910-es évektől felmerült. Ennek ellenére csak 1932-től, a Lindbergh-bébi nagy port kavaró elrablásának ügyétől kapott országos támogatást. Amikor Roosevelt átvette az elnökséget, az FBI még csak egy viszonylag jelentéktelen ügyosztálya volt az Igazságügyi Minisztériumnak. „Géppuska" Kelly, Bonnie és Clyde, „Szépfiú" Floyd, „Ma" Barker vagy egy John Diliinger kellett ahhoz, hogy a szövetségi szinten dolgozó bűnözőket ne csak az érintett államok, hanem szövetségi szinten üldözzék. A Dillinger-ügyben adta ki híressé vált parancsát Cumminge főügyész: „Lőjétek agyon, azután számoljatok tízig!" 1934-ben a Kongresszus 9 törvényjavaslatot fogadott el, melyek felruházták az FBI tisztviselőit a letartóztatási, korlátlan fegyverviselési jogokkal, és kiszélesítették államközi bűnüldözési jogaikat. Ezzel párhuzamosan sajtókampány indult, mely megpróbálta az eddig megvetett szövetségi nyomozó („G-man") alakjából hőst fabrikálni. A film, a rádió és az újságok segítségével igyekezett Hoover népszerűvé tenni az FBI-t. Megjelentek a piacon a G-man pizsamák és játékpisztolyok, míg a népszerű magazinok Hoovert dicsőítették. Megjelentek a folytatásos képregények (a Dick Tracy és a Secret Agent X-9 sorozat), amelyek igen népszerűek voltak. Az FBI „eladása" jó üzletnek bizonyult. A szervezetnek 1936-ban több mint 6 millió dolláros költségvetése volt, ez az 1933-asnak a kétszerese. Az FBI fokozatosan szélesítette politikai tevékenységét is. Roosevelt 1934 májusában kiadott utasítása szerint megfigyelés alá vették az amerikai náci mozgalmat, nem kerülte el figyelmüket Coughlin atya vagy Butler tábornok tevékenysége sem. 1935-ben már rendszeresen kérte a Fehér Ház az FBI által gyűjtött, az elnököt vagy a New Dealt érő kritikákat. 1936 augusztusában Roosevelt és Hoover találkozása után az FBI utasítást kapott, hogy Amerikában a kommunisták és a fasiszták által végzett felforgató aknamunkáról adatokat gyűjtsön. 1939 szeptemberétől a kémkedést, a szabotázst, illetve a semlegességi törvények megsértését is az FBI árgus szeme ellenőrizte. A szerző példák sorával bizonyítja, hogy a telefonok, magánbeszélgetések lehallgatása, az adatgyűjtés, a jobb- és baloldali szervezetekre, a Kongresszus vezetőire, illetve a sajtó irányítóira is kiterjedt. Lehallgatták az USA korábbi elnökének, Hoovernek az angol követtel való megbeszélését, feljegyzéseket készítettek W. Churchillről stb. Az USA belépése a háborúba természetesen azt jelentette, hogy még alaposabb felügyelet alá vették a rendszer bírálóit. A Dies-féle Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság fennállásának hét éve (1938-1945) alatt 5000, a kormány szolgálatában levő hivatalnokról gyűjtött adatokat. Tevékenységével előrevetítette a J. R. McCarthy-éra árnyékát. Az 1939-es Hatch-törvény értelmében a kormány alkalmazottai nem lehettek tagjai olyan politikai szervezetnek, mely szemben áll az USA alkotmányos kormányával. A tiltott szervezetek nevét (a kommunista párton és az Amerikai Németek Szövetségén kívül) nem hozták nyilvánosságra. Bár az FBI hatalmas mennyiségű adatot gyűjtött össze, azt általában vonakodott a Legfelsőbb Bírósághoz eljuttatni, mivel az információk megszerzése törvénytelen módon (pl. betöréssel) történt. A kormányhoz eljuttatott FBI-információk alapján végzett „tisztogatás" során meglehetősen kisszámú tisztviselőt bocsátottak el. A Dies-bizottság jelentését negligáló kormányszerveket ezért azzal vádolta meg az FBI, hogy a kommunizmus terjedését segítik elő. A Kongresszushoz benyújtott következő FBI-lista átvizsgálására 1943-ban John H. KerT elnökletével külön bizottságot hoztak létre. A Kerr-bizottság a listán levő 39 személyből 9 ügyet vizsgált ki, és hármat alkalmatlannak talált arra, hogy a kormányszervek munkájában részt vegyen. Kétségtelen - mondja a szerző -, hogy az FBI „saját szakállára" terhelő adatokat gyűjtött a New Deal vezető személyiségei ellen is. Például az Amerikai Fiatalok Kongresszusának épületébe
