Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - Laqueur Thomas W.: Karolina királyné ügye. A politika művészete IV György uralkodása alatt 182
FOL YÖIRATSZEMLE 183 A több mint 800 rokonszenv-nyilatkozat, amit a királynénak írtak, valamint az ezekre adott válaszok (legtöbbjét William Cobett és Samuel Pam írta) mind az ellenzéki, mind a kormánypárti lapokban megjelent, vagy pedig - a korabeli viszonyokat figyelembe véve — elképesztő példányszámban nyomtatványként terjedtek az országban, sőt még a határokon túl is. A politikai erők minden árnyalata felismerte, hogy „a sajtó nem egyszerűen felerősítette, vagy továbbadta, hanem voltaképpen megteremtette a közvélemény hangját, és oly mértékben egységesítette azt, ahogy soha addig a világ egyetlen országában sem". (New Times) A radikálisok egyenesen Minervát látták a sajtóban, amely egyszerre pajzs és kard a Lordok Háza és a Parlament korrupciója és törvénytelenségei ellen. Maguk a nyomdászok egy, a királynéhoz intézett üzenetükben kinyilvánították: „céljuk a szabad és meg nem vesztegetett brit sajtó". Végül is a Karolina melletti és - a kormány részéről - ellene folyó agitáció oda vezetett, hogy abban az emberek - általánosítva - a kormányzók és kormányzottak közötti növekvő ellentétet láthatták. A „királyné becsülete nagyon közeli kapcsolatban van az emberek alkotmányos jogaival" — írták. A királyné elleni támadást azonnal és közvetlenül az emberek szabadságjogai elleni támadásnak tekintették. Karolina minden támogatója a szabadság bajnokává, ő maga pedig a rousseau-ista köztársaság mintapolgárává vált, míg az állami vezetés minden megnyilvánulása és cselekedete a korrupció rákfenéjét szimbolizálta. Végül a királyné melletti hadjárat egybeolvadt a parlamenti reformok bevezetésének és a Lordok Háza megszüntetésének követelésével. Mindez megriasztotta a konzervatív kortársakat, és már-már a királyság végnapjait látták közelegni, holott a valóságban nem republikánus forradalom zajlott, csupán a királyné ünneplése, aki diadalmaskodott a király „gonosz miniszterei" fölött. És ezzel a fordulattal érkezik el tanulmányának második részéhez Thomas W. Laqueur. A radikálisok megmozdulássorozata „rojalista melodrámává, regénnyé válhatott: egy királyné megmenekült a király gonosz minisztereitől, megvédték egy hölgy becsületét". A kérdés csak az, hogy hogyan is történt ez. 1820 radikalizmusa bukásának egyik oka, mondhatni esztétikai ok volt: a királyné ügye „műalkotássá vált" a számos feldolgozáson keresztül, melyek annyira elragadták az angolokat. A politika változott melodrámává, és ezt hosszú - vagy hosszabb - távon nem lehetett már komolyan venni. Vagyis az a konzervatív győzelem, amelybe az egész ügy torkollt, bizonyítéka a politikai rendszer hatalmának, amely megteremti a melodrámát és regényt, vagyis - ahogy a szerző fogalmaz - „alternatív megoldásokat nyújt azoknak, akik hatalmát és törvényességét veszélyeztetik". A folyamat már a per előtt elkezdődött, amikor, 1817-ben, a királyné leánya, Charlotte hercegnő halálakor, az egész „királyi ügy" szatirikus színdarabként jelent meg. 1820-ban azután irodalmi és színpadi feldolgozások öntötték el az országot. Ezeken keresztül egy minden női erénnyel felékesített, az otthon és az anyai jogok őrizőjeként szereplő Karolina tűnt föl, hogy - éppen e műalkotások révén — sorsa a nők ügyévé válhasson. Karolina története rövidesen a nők gyermekeik fölötti, a törvény által nem szentesített jogainak jelképévé vált. Ezzel a gondolattal igen könnyű volt a gyengébb nem nagy tömegeit megmozgatni. A megmozdulások - a kortársak egy részének nem kis megdöbbenésére - nem merültek ki a rokonszenv-nyilvánításokban, hanem kikerültek az utcákra is. S mivel ezekben a demonstrációkban a fő dolog - a királyné válás elleni harcának támogatása mellett - a saját alávetettségük és felemás helyzetük elleni küzdelem volt, hamarosan sikerült elérniük, hogy még a királynét támogatók is ironikusan - ha nem megvetően — emlegették a harcosabb elemeket, s nemükhöz jobban illő „csöndes" megmozdulásokra buzdították Anglia hölgyeit. A nagy „politikai műalkotás" aztán mindent elsöpört, a kezdetben olyan félelmetesnek tűnő radikális tömegeket már csak a per nagy színjátéka érdekelte. S mivel a vád tanúi külföldiek voltak (Karolina itáliai személyzetéből), e2 jó alkalmat adott arra, hogy az indulatok féktelen idegengyűlöletben vezetődjenek le, majd a királyné győzelme után nemzeti ünneplésbe csapjanak át, hogy azután gyorsan kihunyjanak és közönybe fulladjanak. összefoglalva: a királyné ügye, mely egy erős, példa nélkül álló politikai megmozdulást indított el egy elnyomó kormány, egy korrupt, megreformálhatatlannak tűnő parlament és egy nem túl erkölcsös király ellen, saját propagandája áldozataként, egy kulturálisan talán teljesebb, de politikailag biztonságosabb - és ártalmatlan - melodrámává változott. (The Journal of Modern History, Vol. 54. No. 3. September 1982. pp. 417-467.) Cs. K. Gy.
