Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon (Ism.: Szakály Ferenc) 160
161 TÖRTÉNETI IRODALOM A magánföldesúri katonaságnak csak egy része szolgált folyamatosan ura valamelyik határközeli várában (ó'ket „continue való uraiméknak" nevezték), a többiek saját házuknál vagy a határ menti falvakba szállásolva vártak dominuszuk parancsaira (ez utóbbiakat „házi uraiméknak" vagy „házaknál lakó uraiméknak" mondták). A nagybirtokos az utóbbi két kategóriából összeálló udvari sereget (Batthyány Ádám 1663-ban 536 embert) a saját zsebébó'l fizette. Ha tisztségénél fogva vagy ad hoc királyi megbízás alapján egyéb csapatokat is tartott birtokain, úgy ezek után vagy zsoldot húzott a kincstártól, vagy az uralkodó átruházta rá valamelyik terület királyi adóját. Varga J. János ugyan nem idéz olyan kimutatást, amelyből az uradalom bevételeinek és katonai kiadásainak viszonyát leolvashatnánk, bizonyosra vehetjük azonban, hogy a tisztségviselő nagybirtokos végül így is, úgy is jócskán veszített ezen az „üzleten". (Ellentétben a Mohács előtti bandériumtartó nagyurakkal, akik - minthogy a török akkor még az ország határain kívül állt - megtehették, és meg is tették, hogy a számukra deputált adóból nem tartottak megfelelő számú katonaságot.) Ismervén a magyar állami adóztatás csekély hozamát és a kincstár gyakori fizetésképtelenségét, nyilván saját jövedelmeinek java része is ráment a tisztségével járó teendők finanszírozására. Főként, mivel a jelek szerint a főúri szervitorok rendszeresebben kapták fizetésüket és másfajta járandóságukat (élelmezés, posztó, a lovaiknak takarmány), mint a végvárak hadinépe (43.1.). Ha nem is túl gyakran, de előfordult, hogy a dominusz bizonyos, a saját birtokaiból átengedett résszel (telekkel, udvarházzal, faluval) igyekezett magához kötni, illetve megjutalmazni valamelyik hűséges szervitorát, ami az egyenlegben úgyszintén veszteségként jelentkezett. Mindennek alapján úgy véljük, hogy a nagybirtok - legalábbis a Dunántúlon - jóval nagyobb áldozatokat hozott a honvédelem oltárán, mint azt marxista történetírásunk - többek közt visszahatásként Szekfü Gyulának a nagybirtok honvédelmi áldozatvállalását abszolutizáló felfogására -eleddig látta és láttatta. A végeredmény felől nézve közömbös, hogy ez az áldozatvállalás végül is a jól felfogott önérdekből fakadt, hiszen a Dunántúl nagybirtokosai az adott határszakasz oltalmazásával elsősorban a saját birtokaikat védték. Sőt még annál is többet, hiszen a nagybirtok - jórészt éppen katonai feladatainál fogva — ekkorra már érdekszférájába vonta a birtokai közé ékelődött idegen birtokosokat is. Varga J. János tömör megfogalmazása szerint: „Korszakunkban a Dunántúlon a nagybirtok abszolút túlsúlyban volt. A közéjük beékelt kis- és középnemesi gazdaság csak annak árnyékában létezett, sőt a dominuszok e földeket is - gazdáikat szervitorrá téve - saját befolyási körzetük kiszélesítésére használták föl. Az ország nyugati felének főurai országos tisztségeket töltöttek be, birtokadománnyal lekötelezett szervitoraikkal irányították gazdaságukat és magánhaderejüket, kezükben a katonai és úriszéki bíráskodás jogával élet és halál urai voltak, mit sem törődve a vármegye szavával, annak képviselőit gyakran be sem engedve birtokaikra. Egyet kell értenünk Zimányi Verával, amikor azt mondja, hogy »ha e képet kiegészítjük a végvári kapitányok fegyveres erők fölött rendelkező nagy hatalmával« - akik mellesleg úgyszintén valamelyik országos méltóságot viselő főúr katonai parancsnoksága alatt állottak —, »e területen a megyét és a megyei nemességet meglehetősen jelentéktelen erőnek érezzük«." (180.1.) A magánkatonaságra áldozott összeg - a saját birtokok védelme és a hatalmi szféra kiteijesztése révén - nemcsak megérte, de jelentős részben vissza is térült. A dominusznak rész járt szervitora töröktől szerzett nyereségéből (106.1.). Ennél is fontosabb azonban az, hogy a katona-szervitorok, amúgy mellékesen, sok olyan feladatot is elláttak, amelyekre az úrnak egyébként fizetett tisztviselőt kellett volna tartania. A jobbágyok Kordában tartására — a munkavégzés ellenőrzésére és az adószedésre - éppúgy használni lehetett őket, mint postaszolgálatra, kereskedelmi ügyletek lebonyolítására és még sok száz más apróbb-nagyobb dologra. Ha a helyzet úgy kívánta - és sokszor kívánta úgy -, belőlük került ki az úr rangját jelző díszkíséret is (109. és 131-133.1.). Kár, hogy Varga J. János a szervitorok hódoltsági szervező-ellenőrző tevékenységére - vagyis: a török uralom alatt élő jobbágynép adózásra kényszerítésében és igazgatásában játszott szerepére - nem tér ki, jóllehet az általa viszonylag kevéssé kiaknázott Batthyány-misszilisek ennek megrajzolásához is kitűnő adatokkal szolgálhatnának. A szervitorok hódoltsági „tevékenységének" figyelmen kívül hagyása egyébként leginkább a seregszék, a hadiszék és az úriszék működését vizsgáló fejezetben (146-174.1.) üt vissza. Az ebben példaként felhozott esetek olvastán az a benyomásunk támadhat, hogy a dominuszok, illetve a katonaság választott bírái — amelyek a büntetőbíráskodás mellett egyébként afféle hiteleshelyi és közjegyzői funkciókat is elláttak - drákói szigorral őrködtek a katonaság erkölcsein, s kihágásaikat rendre-sorra sokszor indokolatlanul keménynek tetsző büntetéssel torolták meg. Ha a magyar katonák 1 1 Századok 1984/1
