Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században (Ism.: Szakály Ferenc) 154
155 TÖRTÉNETI IRODALOM oly sokszor hiányolt, első magyar szandzsáktörténet. Érthető hát, ha az olvasó elsősorban a szandzsák török beléletét tárgyaló fejezeteket lapozza fel fokozott várakozással. A szandzsák katonai és közigazgatási irányitóinak, a bégeknek nemigen volt idejük megmelegedni ezen az állomáshelyükön; a vizsgált 46 esztendő alatt legkevesebb tizenöten viselték ezt a tisztséget, átlagos kormányzati idejük tehát a három esztendőt sem érte el. (A Budán vezetett ruznámcse-defter arról tanúskodik, hogy a többi magyarországi szandzsákban is ugyanez volt a helyzet.) Mivel legtöbbjük valmelyik magyarországi - gyakorta egyenest szomszédos - szandzsák éléről került Simontornyára, és rendszerint ilyenbe is távozott, Dávid Géza eredményei alapján elvethetjük azt a széles körben elterjedt nézetet, miszerint a szultánok a birodalom egyik sarkából a másikba dobálták tisztségviselőiket (30.1.). Ami még meglepőbb, ugyanez vonatkozik a simontornyai szandzsákba telepített ziámet- és timárbirtokosokra is, hiszen köztük nem egy olyant találhatunk, aki tíz-tizenöt esztendeig, sőt olyant is, aki legkevesebb harminc esztendeig élt és szolgált itt (82-83.1.). Dávid Géza ide vonatkozó eredményeit különösen meggyőzővé teszi, hogy a simontornyai szandzsákban 1580-ig viszonylag kevés - 1546-ban 5, 1565-ben 21, 1570-ben 21 - javadalombirtok volt (79.1.), s így az általa bemutatott egyedi esetek nagy reprezentációs értékkel bírnak. Eddig is tudomásunk volt róla, hogy a hódoltság első évtizedeiben számos magyar mezővárosi polgár kapott kisebb-nagyobb birtokot a megszállóknak tett szolgálatai fejében. Most először sikerült azonban egy ilyen személy - a tolnai Kuti György -folyamatos timárbirtokosságát (1565-1590) bizonyítani. (Éppen ezért talán itt sem ártott volna áttekinteni a magyar timárosokról eddig előkerült, szórt adatokat.) Kuti - bár már 1557-ben is részt vett a dzsizje-adó behajtásában - eredetileg nem személyes szolgálatai jutalmaként kapott birtokot. A szultán Tolna lakói elvándorlását megakadályozandó rendelte el 1565-ben, hogy a tolnai bírákat 3000 akcsés timárral kell megsegélyezni. Kutinak azonban olyannyira megtetszett a bíróság révén elnyert státusz, hogy megőrzése érdekében még a simontornyai szandzsákban portyázó magyarok elleni harcot is hajlandó volt vállalni (79-81.1.). Az egyes szandzsákok erősségeiben állomásozó várkatonaság létszámát a régóta ismert, nagyszámú zsoldjegyzékből viszonylag könnyű leolvasni. A szandzsák-haderő másik fontos komponensének, a ziámet-, timár- és hászbirtokok után kiállítandó katonaságnak számát azonban csak a timárdefterek olyasféle, minden részletre kiterjedő elemzése révén lehet megbecsülni, ahogy azt Dávid Géza teszi. így is felettébb nehezen, hiszen ritkán adódik lehetőség az egész várkatonasággal való összevetésre, s ahol igen, ott az értékek nagy szóródást mutatnak. Például 1565-ben a simontomyai náhijében az összlétszám 42, a tamásiban pedig 69%-ára rúgott a birtokok után kiállított dzsebellik arányszáma (83-86.1.). Nyilvánvalóan ennek tudható be, hogy Dávid Géza nem is vállalkozik arra, hogy egy, az egész időszakra érvényes koefficienst adjon. Nem számítva az államkincstár számára szedett, Isztambulba szállított dzsizje-adót, a simontornyai szandzsák betervezett jövedelmei legfeljebb csak 1565 körül lettek volna elégségesek arra, hogy a terület állandóan 500 és 600 fő közt mozgó haderejének zsoldját egészében fedezzék. Török szokás szerint ennek ellenére mind a kincstár (a szultáni hászjövedelmek aránya 4 és 10% között mozgott), mind pedig másutt szolgáló tisztségviselők merítettek a szandzsákban fellelhető jövedelemforrásokból. A terület kiemelkedően legnagyobb javadalombirtokosa - 200 és 300 000 akcse közti jövedelemmel - természetesen maga a szandzsákbég volt (27—29.1.), rajta kívül kivált a zsoldjukat 1552-től fogva egyre inkább adományos birtokból húzó várkatonák részesedtek nagy (23 és 49 közt mozgó) százalékarányban. A szandzsák pénzügyi mérlege olyannyira deficitessé vált, hogy a hiányokat hovatovább már csak a környékbeli szultáni hászok zsold-timárrá alakításával lehetett fedezni (75-76.1.). Mivel a turkológiai szakirodalom e kérdéssel már behatóan foglalkozott, Dávid Géza nem sokáig időzik az egyes török adófajták bemutatásánál. Olyannyira nem, hogy a „Török részre adózás" című fejezet jobbára inkább a mezőgazdasági termelési viszonyokat taglalja. Ugyanazon helységek török és magyar adóterheinek összehasonlítása révén azonban e fejezetben is szolgál egy olyan viszonyszámmal, amely eddig hiányzott a magyar szakirodalomból. Megállapítása szerint a Palota várához adóztatott simontornyai falvakban a magyar adó átlagban mintegy 40%-a volt a törökének (112.1.). A török adóztató 1580-ban a búzatermés tizedéből négyszer, a musttizedből pedig kétszer akkora jövedelmet várt, mint 1546-ban (101.1.). Ez - dacára annak, hogy időközben a jövedelemfelmérés módszere javult, a pénz értéke pedig romlott - elsősorban arra utal, hogy e szandzsákban a
