Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Die Habsburgmonarchie 1848-1918 Band III. (Ism.: Szász Zoltán) 692
694 TÖRTÉNETI IRODALOM tikájának felvetésénél sikerültebb a politikai fejlődés vázlata, ahol ismerteti a különböző egymást felváltó, vagy néha párhuzamos tendenciákat. Magyar olvasó számára a kisebb nemzetek közül külön tanulságos Jankó Pleterski rajza a szlovénekről. Itt egy szinte létében veszélyeztetett, 1,7 milliós etnikumról van szó, melyből (1910-ben) csupán 1,3 millió használta az anyanyelvét. Számbeli súlyuk csökkent, a filoxéra nyomán különösen megnőtt a kivándorlás. 1848 után ugyan minden föld paraszti tulajdonba ment át, de az említett katasztrófa további régi foglalkozások (szekerezés, hajózás) kihalásával, magas adókkal és földtehermentesítéssel együtt vezettek oda, hogy egykorú értelmiségiek „népük agóniájáról” beszéltek. Tartós segítséget csak valaminő saját államiságtól remélvén, erős autonómiatörekvés volt náluk is, amit azonban az osztrák nagypolitikai élet erői nem elégíthettek ki. A kulturális tevékenység így döntő fontosságú lett, a művelődés fejlesztése útján próbáltak vertikálisan tagolt saját társadalmat megteremteni, mondhatnánk úgy is, hogy az etnoszociális munkamegosztást megbontani. A századfordulón a szlovén irányzatok elfordulnak a német pártoktól, többé nem köztük keresve szövetségest, s részben önerőre támaszkodnak, még inkább a szerbek, horvátok felé orientálódnak; az Annexiót sokan a jugoszláv egység felé való lépésnek tekintik. Egészébeír ugyanazt az utat járják be, mint a többi délszlávok: előbb a Monarchiában, a háború legvégére pedig azon kívül álló jugoszláv államiság megteremtését tartják célnak, s itt még zavaró tényező volt a szlovén területekre irányuló olasz aspiráció. Umberto Corsini a különböző olasz jellegű tájak közül behatóbban az 1866 után is a Monarchiában megmaradt vidékek (Trentino, Trieszt, Isztria, Friaul) (1910-ben) mintegy 800 ezer olasz lakójának sorsával foglalkozik. A szerzőnek igen jó véleménye van a Habsburg-állam közigazgatásának objektivitásáról, a bürokrácia begyakorlottságáról, az igazságszolgáltatásról, noha ez a rendszer tudatosan nem a szabad nemzeti fejlődés alapján állott. Trentinoban az igazgatás és az iskolák is olasz kézben voltak, továbbá magas és alacsony állami tisztségben egyaránt ültek olaszok. Ezekből az okokból vezeti le a szerző az olaszok „bipoláris magatartását”, az állammal való azonosulás (inkább „részvétel”) és szembenállás egyidejű meglétét. Kimutatja, hogy elszakadási törekvés gyakorlatilag csupán értelmiségieknél volt, sikert pedig csak nagy európai változásoktól reméltek. Elemzés és adathalmozás pólusai között ingadozik Wolfdieter Bihlnek a zsidókról írt összefoglalója, ami kétségtelenül a legnehezebb feladatok közé tartozik. Az ő esetükben hatványozottan érvényes, hogy nem tárgyalhatok a gazdasági-társadalmi fejlődés alapvonulatainak elemzése nélkül, hiszen külön nemzetiségként legfeljebb Galícia és Bukovina vonatkozásában beszélhetünk róluk, ahol azonban csupán harmaduk élt. A szerző nem tagadja ugyan a történeti irodalomban közkeletű megállapításokat a monarchiái zsidóság egy részének speciális gazdasági funkciójáról, de a polgárosodás útjának (és korlátainak), az asszimilációnak a konzekvenciáit nem vonja le a fejezet felépítésében. A zsidóságot — a kritérium gyakorlatilag a vallási hovatartozás - valójában önmagában tárgyalja, tehát olyan megközelítésmódban, amely bizton vezet a legkisebb eredményhez. így aztán a statisztikai adatok rendszerezésén, jogállásuk változásainak leírásán túl elég kevés érdemi megállapítással szolgál, amit nemigen pótolhatnak az oldalakat kitöltő, vitatható tartalmú névsorok arról, hogy ki mindenki volt z ddó vagy zsidó származású Ferenc József birodalmának gazdasági, politikai és főként szellemi elitjéből. Ha utóbbiakból legalább egyetlen megközelítésben kiolvasható, mit jelentett a zsidóság a Monarchia számára, semmilyen választ nem nyújt viszont arra, hogy mit jelentett a Monarchia a zsidóság számára. A szellemi-politikai irányzatok mint eleve adottak kerülnek felvázolásra, így nem csak gyökerük, hanem valóságos értelmük bemutatása is elmarad. Igaz, erre az antiszemitizmus-problematika nélkül nem is lehet választ adni. Wolfdieter Bihl készített összeállítást 12 „etnikai és vallási töredék-, maradvány- és különcsoportróF’; ebben az örmények, rétorománok éppúgy tárgyaltatnak, mint a kiegyezéskor 160 fő körüli székely szombatosok s a százezer körüli cigányság. A kötet utolsó fejezetei a nemzetiségi kérdés jogi és politikai-ideológiai összefüggéseivel foglalkoznak. Gerald Stourz ,A néptörzsek egyenjogúsítása, mint alkotmányelv” c. 231 oldalas írásában a birodalom osztrák felének nemzetiségi-jogi fejlődését mutatja be több szinten, az alkotmány, az állampolgári jog, a nyelvhasználat, valamint a nemzeti autonómiatörekvések vonatkozásában. A Lajtán túli nemzetiségek súlynövekedését, jogi pozícióinak erősödését a szerző főként a kiegyezés utáni Reichsgericht és Verwaltungsgerichthof tevékenységén illusztrálja, amit már több kortárs is nagyra becsült. Gogolák Lajos „Magyarország nemzetiségi törvényei és a magyar központosított nemzetállam
