Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Knapp Éva: Remete Szent Pál csodái 511
REMETE SZENT PÁL CSODÁI 517 szónokaként 1507-ben kapta a megbízást, hogy hiteles formában írja meg Remete Szent Pál életét. Ezzel a nyomtatott mirákulumos könyvek között európai viszonylatban is az elsők közé számító művel a pálos rend felfogásától eltérő egyéb munkákat Nem lehet bizonyítékként elfogadni azt sem, hogy - mint Kelényi állítja - Eggerer Hadnagy Bálint 1496-os krakkói kiadású munkájának ismeretében tévesen Krakkót jelölte meg kiadási helyként, mivel egyrészt Eggerer sehol nem tesz említést arról, hogy ismerte volna ezt a művet, másrészt pedig nem föltételezhetjük, hogy Eggerer a kiadás idejét és helyét egyaránt eltévesztette volna. Az 1496-os mű éppen arra utal, hogy Hadnagy Bálintnak már 1507 előtt is voltak krakkói kapcsolatai, s így egy újabb munka krakkói kiadása már nem jelenthetett neki különösebb nehézséget. Eggerer művének és az 1511-es kiadásnak az összevetése is Kelényi érvelése ellen szól. Míg ugyanis az 1422-ben Siklóson történt csodás eseményeket Hadnagy velencei kiadású könyve csupán egyetlen mondatban említi (H87), addig Eggerer ezt az esetet az általa használt 1507-es forrás alapján részletesen leírta (E20). Kelényi álláspontjának igazolása további kérdéseket is fölvet. Kelényi szerint ugyanis a pálos generális által Milchernek adott egyedárusítási jogra csak akkor lett volna szükség, ha nem létezett volna az 1507-es kiadás, mert különben az igényeket már korábban kielégítették, s így egy újabb kiadás nem jelentett volna különösebb üzletet. Ezzel kapcsolatban azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a krakkói és a velencei kiadás tartalma lényegesen eltérhetett egymástól. Csak ezzel magyarázható, hogy bár a 17-18. századi történetírók még mindkét kiadást ismerhették, mégis - mivel náluk a csodák hitelességének kérdése másodrendű szerepet játszott - következetesen az 1507-es krakkói nyomtatványt kivonatolták. Eggerer és Fuhrmann kivonataiban az 1507-es kiadásra való hivatkozás után ugyanis összesen 11 olyan eset leírásával találkozunk, amelyeknek a velencei kiadásban egyáltalán nincs párhuzama, és amelyeket más korábbi forrásokból sem meríthettek (F5-E6, F6-E7, F21, 22, 23, 24, 25, 26, 28, 29, 30). Ebből viszont arra következtethetünk, hogy Hadnagy Bálint 1507-ben csak a csodákat foglalta könyvbe részletesebben, mint 1511-ben, az 1511-es kiadásban pedig a csodaleírások - az életrajz, a translatio leírása és más pálos vonatkozású iratok mellett - csupán egy részét jelentették a műnek. All eset közelebbi vizsgálata során megtalálni annak a magyarázatát is, hogy ezek miért nem kerültek bele az 1511 -es munkába. A 11 csoda közül kettőben Szent Pál nem az ereklyéhez kapcsolódó fogadalomtétel után nyújtott segítséget (F29-30), Ilyen jellegű imameghallgatásra az 1511-es munkában egyáltalán nincs példa, mivel itt kizárólag az ereklyéhez kapcsolódó csodákat olvashatjuk. A fennmaradó 9 esetet pedig Hadnagy Bálint azért nem vehette be az 1511-es jegyzékbe, mert ezek nem állták meg az alaposabb kritikát. Az 1511-es kiadás vizsgálatából az is kitűnik, hogy Hadnagy Bálint csak azokat a csodákat fogadta el hitelesnek, amelyeknek megtörténtét saját szemével látta, amikről előtte tettek vallomást, amelyeket írásos följegyzések bizonyítottak vagy amelyekről szavahihető emberektől kapott vallomást. Fölvetődik még a kérdés, ha volt két kiadás, akkor Hadnagy Bálint 1511-ben miért nem említette meg a krakkói előzményt? Ez egyrészt azért történhetett így, mert a szerző külön kiadásként és önálló műként fogta föl a két könyvet, másrészt pedig az ugyanattól a szerzőtől származó korábbi munkák említése ebben az időben egyszerűen nem volt szokás. (Például Temesvári Pelbártnak a 15 — 16. században számos kiadást megért munkáiban sem találunk nyomot arra, hogy föltüntették volna az előző kiadásokat vagy a szerző korábbi munkáit.) Kelényi az egyetlen kiadás mellett érvként említi egyébként azt is, hogy a mű a generális engedély nyomán 1507. november 18-án készült el, s így nem valószínű, hogy Krakkóban még ugyanabban az évben ki is nyomtatták volna. Itt azonban Kelényi szem elől tévesztette azt, hogy bár a generális engedélyről az 1511-es velencei kiadásból értesülünk ( Valentinus de Hungária: i. m. föl. 8.), de az nem a csodajegyzékre, hanem Remete Szent Pál életrajzának megírására vonatkozik. így ez az engedély nem fogható föl az 1507-es kiadás engedélyének, már csak azért sem, mert a későbbi hivatkozások alapján tudjuk, hogy ilyen is létezett (Eggerer: i. m, 163.). Megemlítjük még, hogy Kelényi után fölfigyelt a két kiadás problémájára Mályusz Elemér is, aki Kelényi érveit kellőképpen meggyőzőnek tartva elvetette az 1507-es kiadás létét (Mályusz Elemér: A pálosrend a középkor végén. Egyháztörténet 1945 7, 13. sz. jegyzet). Téves föltételezésnek tartja az 1507-es kiadást a Régi Magyarországi Nyomtatványok Appendix-e is (1473-1600. Budapest 1971
