Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Kinser; Sámuel: Annalista paradigma? Fernand Braudel geohistorikus strukturalizmusa 503
FOLYÓIRATSZEMLE 503 mai szerzők - P. Veyne, E. Le Roy Ladurie, M. de Certeau, P. Chaunu és mások - tudatos antimarxizmusa szülte a globális történelem koncepciójának feladását. Helyenként ismeretelméleti pesszimizmus mutatkozik meg, szétparcellázott, töredezett képet rekonstruálnak a történelemről. Tekinthetjük ezt a Braudel-féle civilizációelmélet túlhajtásának, a szociológiai szemlélet érvényesítése helyett a matematikai, statisztikai módszerek abszolutizálásának, amelynek eredményeként reális struktúrák helyett absztrakt kreációk születtek. (Voprosziisztorii, 1981. 9. szám, 77-92. I.) M. SAMUEL KIN SER: ANNALISTA PARADIGMA? FERNAND BRAUDEL GEOHISTORIKUS STRUKTURALIZMUSA Fernand Braudel neve az Annales-kör vezetőjeként már több évtizede ismert. A francia történész nemzetközi tekintélyét mégis nagymértékben növelte, amikor fő művét — A Mediterráneum és a mediterrán világ II. Fülöp korában - angol fordításban is kiadták (1972-73). Szaporodtak a dicsérő jelzők mind az iskola tevékenységével, mind vezetőjével kapcsolatban. Ha az Annales-kört addig is korunk egyik legproduktívabb történész-iskolájának tartották, akkor a Mediterráneumot ezen iskola egyik legalapvetőbb munkájaként értékelték. Méltán fordul felé szinte azonnali érdeklődéssel a historiográfia is. Braudel saját történetírását strukturális történetnek tartja. Az Annales paradigmája eszerint legalábbis Braudel vezetésének éveiben (kb. 1950-1970) - azokhoz a strukturalista modellekhez közelített volna, amelyek akkoriban a francia társadalomtörténetírást hatalmukba kerítették. Ez az értelmezés mégis félrevezető. Ernest Labrousse Braudel történetírásában inkább a történeti földrajz régi hagyományaihoz való rokonságot észlelte, mint a strukturalizmus új divatjához. Ezen a Mediterráneum második kiadásának strukturalizmushoz való közelítése sem tudott alapvetően változtatni. Az új kiadás strukturalista alkalmazkodása legalább annyi problémát vetett fel, mint amennyit megoldott. A Mediterráneum alapvető különlegességét az biztosította, hogy szerzőjét egyáltalán nem érdekelte a politikai történet. Az első kiadás gazdasági- és társadalomtörténetírása persze minden volt, csak nem forradalmi. A történeti földrajzra Paul Vidal de la Blanche (1845-1918) régi munkája irányította Braudel figyelmét, a társadalomtörténetben viszont Henri Pirenne (1862-1935) munkássága szolgált mintájául. Ezzel szemben a gazdaság- és társadalomtörténet újabb, Bloch és Fébvre által képviselt törekvéseit a Mediterráneum nem követi. Elfogadja és alkalmazza viszont az Annales-kör 1940-es évekbeli legfőbb ideológiai elvét a történelem és a többi társadalomtudomány szintézisbe vonására. A társadalomtudománynak a diplomáciai események és a politikai vezetők elnyűtt történetével szemben a közösségi — tehát névtelen - emberek történetének kell lennie. A mediterrán térség Braudel számára így azt mutatja be, hogy mire képes az emberiség. Az ember ilyen humanista-naturalista eszménye a társadalmat sem különálló csoportok társulásának tekinti, hanem egységes egésznek. Az egyén ebben a felfogásban elhalványul a környezet nagysága előtt. Braudel előtt már Vidal is élőlénynek tekintette a földrajzi teret, sőt Michelet magát Franciaországot személyesítette meg. Braudel földrajzi háttere csaknem mozdulatlan, mégis belőle nőnek ki a mediterrán élet „lassú ritmusú” felszíni mozgásai. Ha a humán-földrajz Braudel műveiben Vidaltól származik, akkor a strukturális történet Gaston Roupneltól (1871-1946). Roupnel az, aki következetesen elutasítja az események fontosságát - általuk a történelem csak kalandok sorozata lenne -, s helyettük a mélyben zajló „realitás” fontosságát emeli ki. Csak a mélység „történelmi tényei” lehetnek olyan „szerkezeti elemek”, amelyek képesek „megszerkeszteni az emberi társadalmat és egyensúlyban, valamint aktivitásban tartani azt”. A Mediterráneum-ban Vidal emberi-geográfiája és Roupnel struktúrális történelme egybeolvadnak Braudel történelmi sémájával.
