Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Bruhat; Jean: A Kommün tagja. Eugéne Varlin élete (Ism.: Jemnitz János) 1415
1416 TÖRTÉNETI IRODALOM gazdasági fronton, többek között, amikor a könyvkötők szakszervezetében a 10 órás munkanap, az „angol vívmány" francia átültetéséért, de persze más gazdasági reformokért is harcot indítottak, de nemcsak ezen a gazdasági, szociális küzdőtéren. Az 1865-69-es időszakban a császárság növekvő politikai válsággal néz szembe, és ekkor részint felülről próbálja a munkásságot maga mellé állítani, s Varlin és társai azok, akik ezt a Jobbot" visszautasítják, s helyette a rendszer liberális ellenzékével hajlandók szövetségre lépni. Bruhat az „átcsapás" mindkét vonulatát jól bemutatja, valamint azt is, hogy egyfelől ennek milyen következményei voltak a bonapartista államgépezet részéről (az Internacionálé szekciói elleni perek), másfelől, mikor, mennyiben és kikkel tudtak a munkásvezetők szövetségre lépni (például Rochefort-ral), s kikkel szemben voltak jogos fenntartásaik. Sőt e kérdésnek van még egy olyan vetülete is, hogy a munkásszervezeteken belül is voltak ellentétek, Tolain és a régi típusú proudhonista vezetők érdektelennek ítélték a polgári liberálisok és a bonapartista rendszer ellentétét. De ahogyan rendkívül tanulságot az, ahogyan Varlin beszédei, cikkei alapján kirajzolódik a bonapartista paternalizmussal való szakítás, nem kevésbé lényeges, a munkásvezetők, Varlin és a liberális ellenzék zöme közötti távolság sem. E kettős politikai elhatárolódás mellett rendkívül jellegzetes, hogy Varlin az 1860-as években milyen sokrétű tevékenységet fejtett ki. Egyszerre lett a könyvkötők szakszervezetének egyik befolyásos vezetője, alakított ki jól funkcionáló fogyasztási szövetkezeteket, lett az I. Internacionálé párizsi szekcióinak hangadója, kapcsolódott be művelődési egyletek munkájába, szólalt meg különféle szakmai lapok hasábjain, de talált helyet a különféle politikai ellenzéki orgánumokhoz is, többek között az 1860-as évek végének befolyásos lapjához, a Rochefort által szerkesztett La Marseillaise-hez is. Bruhat aláhúzza, hogy Varlin politikusi tevékenységébe már ekkor mennyire jellemző a megfontolt körültekintés s az elvi bátorság, az önálló gondolkodókészség és a humanista racionális szemlélet - aminek egyenes folyománya, hogy valóban a munkásság tömegeit kívánja megnyerni a szocializmus eszméinek. Persze, itt felvetődik a kérdés, hogy milyen is volt Varlin „szocializmus-modellje". Erre a kérdésre azonban Bruhat csak részlegesen kielégítő választ ad. Tulajdonképpen összefoglalja és dokumentálja Varlin eszmei érlelődését, elsősorban abban a vonatkozásban, ahogyan munkásvezetővé lesz, majd a proudhoni dogmákat feladva (politikaellenesség, a sztrájkok elutasítása, a nők maradjanak a családi tűzhelynél) baloldali proudhonista lesz - még a forradalmas nagy napok előtt. Ellenben nem ad választ abban az évtizedek óta nyílt vitában, hogy Varlin mennyiben tekinthető inkább a szindikalizmus egyik első úttörőjének, mintsem „egyszerűen" baloldali proudhonistának. Az 1869-70-es időszakban például kitűnik, hogy Varlin nem hitt a blanquista akciók puccstaktikájában, s noha ő is elkeseredett az 1870-es nyár párizsi hangulatán, a nacionalizmus tobzódásán, majd ő is ott volt az 1870 októberi és 1871 januári forradalmi akcióknál — elsősorban még a forradalom sorainak rendezését tekintette a főfeladatnak (a haza forradalmi védelmén túl), s ennyiben következtetései egybeestek Marxéval. Másfelől azonban kétségtelen, hogy sok francia bakunyinistával tartott fenn személyes kapcsolatot, s tőlük várta a francia vidék harcba lendítését Marseille-ben és Lyonban. Bruhat érinti is ezt a kérdést, utal arra, hogy Bakunyin maga is sokat várt Variintői, hogy Guillaume személyesen is igyekezett őt a bakunyinisták oldalára állítani - de ez már nem sikerült. Bruhat-nak minden jel szerint igaza van, amikor tiltakozik az ellen, hogy e levélkapcsolatok alapján Variint egyszerűen az anarchisták, pontosabban anarcho-kommunisták közé sorolják — de az is kétségtelen, hogy Varlin „antiautoritárius kollektivistának" vallotta magát, ami szintén figyelmeztető. S ha az Internacionáléban 1869 után kiéleződő belharcokban Varlin nem állt látványosan sem a marxisták, sem a bakunyinisták oldalára, nem vitás, hogy e küzdelmet egyfelől ismerte, másfelől tudatosan tartott kapcsolatot (méghozzá eszmei és munkakapcsolatot) a szocialista fogantatású irányzatok mindegyikével. Mindemellett nyilvánvaló, hogy ennél a kérdésnél még további kutatásra nyílik lehetőség, mind abban a vonatkozásban, hogy Varlinnek mi volt a véleménye a különféle szocialista iskolakrol, mind pedig a téren, hogy mi is volt Varlin saját „szocializmus-modellje". Megjegyzendő, hogy a könyvben Varlin életútja éppen 1870 őszétől kezd elszürkülni. Bár az említett alapkérdésben megismerhetjük Varlin koncepcióját: a kitartó szervezőmunka fontosságának felismerését, tudjuk, hogy a Nemzeti Gárdában a baloldali ellenzék egyik vezetője lesz, hogy egyik motorja az Internacionálé szekciói újjászervezésének, hogy emellett még a szövetkezetek életrehívásánál ugyanúgy szerepet játszik, mint a párizsi kerületi bizottságoknál is - vagyis jó érzékkel ismeri
