Századok – 1983
BESZÁMOLÓ - A nemzetközi munkásmozgalom-történet kutatóinak XVII. linzi konferenciája (1981. szept 9-11.) (Jemnitz János) 1386
1390 BESZÁMOLÓ H. G. Wellsnek egy 1902. évi írását idézi. Wells szerint a „jövő történészeinek kulcskérdése lesz", ha e korszak történetét kívánják feldolgozni, hogy mi történik a munkáskülvárosok lakosaival és lakásaival. Englander rávilágít, milyen volt a lakásépítés gyakorlata, a kormány politikája az 1880-as években, s ettől az időponttól kezdve szembesíti ezt a különféle szocialista szervezetek, pártok nyújtotta alternatívával. A vita ezúttal „természetesen" fokozottan parttalan volt. A linzi szokások szerint a fő referátumok szerzői jogot kaptak, hogy tézisszerűen néhány gondolatukat előterjeszthessék. Mielőtt azonban erre sor került volna, szót kapott Ausztria tudományügyi minisztere, Dr. Hertha Firnberg, aki beköszöntőjében megjegyezte, a német és osztrák munkásmozgalomban a kulturális tevékenységnek W. Liebknecht óta mily nagy jelentőséget tulajdonítottak. S hozzáfűzte: mai szemmel a „legizgalmasabb" a munkásképzés területe, amelyben egyaránt szerepet játszottak a politikai, a munkás kultúrszervezetek és a szakszervezetek. Ezeknek a szervezeteknek hatása és kölcsönhatásuk ugyancsak még megvizsgálandó terület. A vitanyitó referensek közül Zamowska még egy további szemponttal „bővítette" a vizsgálandó területek körét, s ez a munkásság zömének és elitjének megkülönböztetése. Langewische szóbeli kiegészítésében külön is hangsúlyozta, hogy a modern tömegtájékoztatás, a film, rádió majd tv mennyiben támaszt új feltételeket, módszereket mind a munkásság kultúrájának befolyásolására — de mennyiben jelent egyúttal kihívást az ellenkultúra kialakítására. Az olasz Monteleone ugyanebben az összefüggésben emelte ki az iskolakönyvek szerepét, és a közkönyvtárak tapasztalatait idézve ezúttal nem az olvasók, hanem az általuk olvasott könyvek statisztikájából állapította meg, hogy az első helyen a kikölcsönzött iskolakönyvek állnak, csak ezután a szépirodalom, a tudományos munkák persze csak ezután következnek. A vitafelszólalók közül „egzotikus" területre vezetett el a japán Norihiko Ito, aki megjegyezte, hogy a Proletár írók Szövetsége Japánban is komoly eredményeket ért el, de ezután igen élesen megmutatkoztak a szektás betegségek, ahogyan azt a szövegség hajdani aktivistája, ma a Kommunista Párt egyik vezetője, Myamoto is megállapította. A szociáldemokrácia leegyszerűsített támadása súlyos akadállyá vált, ami miatt 1932-ben a szövegséget fel is kellett oszlatni. Ennyiben — mint azt Ito hangsúlyozta - nemcsak a politikai elemzések voltak hibásak, hanem ezzel együtt jellegzetesen megvonták a kultúrszervezetektől az önállóságot, s ezek egyszerű alárendeltségi viszonyba kerültek a politikai párttól. A vitában ezúttal inkább a párhuzamosság volt erősebb, s valamivel gyengébb volt a szembekerülő nézetek ütközése. így a lengyel Jósef Kowalski azt hangsúlyozta, hogy nagy figyelmet kell fordítani a munkásság különböző rétegei megelevenítésére, s persze különféle kultúrájuk megrajzolására - amint azt Zamowska is megállapította. A később formálódó szocialista kultúra esetében aláhúzta, hogy ennek lényegi jegye kell hogy legyen a humanizmus és a sokféleség. A jugoszláv, ljubljanai France Klopcic a progresszív-demokratikus kultúra és az ellenkultúra megkülönböztetését vetette fel, mindezt még összefüggésbe hozta a „nemzeti" kultúra kérdésével, sőt az olyan nemzetek kultúrájával, amelyek elnyomott helyzetbe kerültek, mint a horvátok és szlovének 1918 előtt. Ugyancsak alig ismert régióba vezetett el a madridi Antonio Elorza, aki azt hangsúlyozta, hogy az 1918 előtti Spanyol Szocialista Munkáspárt kultúrszintje meglehetős alacsony, a pártvezetés doktriner volt, s így a párt kultúrtevékenységének hatásfoka nem volt túl nagy.
