Századok – 1983
BESZÁMOLÓ - A nemzetközi munkásmozgalom-történet kutatóinak XVII. linzi konferenciája (1981. szept 9-11.) (Jemnitz János) 1386
1388 BESZÁMOLÓ ugyanúgy, mint ahogyan nagyon lényeges a közoktatás, s talán még inkább az alsófokú oktatás hatása, de ez sem tudja teljes mértékben „áthatni" a munkáskultúrát. Zarnowska referátumában kaput nyitott az olyan progresszív nyugati kommunista és szociáldemokrata történetírói, de nyilvánvalóan politikai törekvések előtt, amelyek a munkáskultúra jelenségében nagyon lényeges elemnek látják maguknak a munkásoknak nemcsak passzív, hanem nagyon is aktív tevékenységét. A vitaindító referátumok közül sokan igen jónak tekintették a hamburgi Dieter Langewische sok kérdést érintő referátumát. Langewische ugyancsak foglalkozott a munkáskultúra körülhatárolásának problémájával, és általánosságban is jelezte, mennyire nehéz a társadalom- és kultúrtörténet elválasztása is, a munkáskultúra körülhatárolása pedig még bonyolultabb. Ő volt egyike azoknak, akik történetileg, historiográfiailag is legnagyobb figyelmet szentelték a munkásaktivitás igényének. Egyúttal jelezte azt is, hogy ez a legszorosabban kapcsolódik a helytörténet (város, régió) művelésével, s azzal a kérdéssel, ami azután a viták során is nagy mérvben jelentkezett: azzal ugyanis, hogy nemcsak a munkásmozgalom politikatörténetét, illetőleg intézményeinek (pártok, szakszervezetek és egyéb szervezetek) történetét kell megrajzolni, hanem a munkások tömegeinek „mindennapjait" is. Megjegyzendő, Langewische ebben a „mindennapok" felé fordulásban historiográfiailag „korszakjelenséget" is látott, amiben véleménye szerint egyaránt szerepet játszanak tudományos okok, de nem kevés tudományon kívüli politikai szempont is. Érdekesen vetette fel az úgynevezett „második kultúra" terminológia történeti jelentkezését, többek között Leninnél, s hogy az a „második kultúra" nem teljesen azonos az „ellenkultúra" fogalmával, s ez megint csak eltér az ún. „szubkultúrától". Ez utóbbi egyfelől több, nem egyszerűen csak a szellemi kultúra területéről von magába jelenségeket, másfelől ez elválasztódik a „magas kultúrától", míg az „ellenkultúra" szorosan érintkezik azzal. Langewische e kérdések historiográfiáját alaposabban 1918 után részint az angol, de főként a német történelem és történetírás alapján vázolta fel. A negyedik kiemelt referátum a turini egyetem két előadójának, Dora Marucconak és Renato Monteleonenek volt közös munkája. Az olasz referátum valóban szigorúan „olasz talajon" maradva világította meg, hogy a 19. sz. második felében a polgári ideológiák segítségével miként kísérelték meg (az iskola, sajtó, különféle „szabad szervezetek") a munkásság befolyásolását. Az olasz referensek különös gonddal világították meg az iskolák és felsőoktatási intézmények, sőt könyvtárak kétarcúságát is, amennyiben ezek hozzájárulhatnak a munkásság felszabadításához, de ugyanakkor annak manipulálásához is. A referátum érdekes adatsorokat közölt arról, hogy az északolasz ipari fellegvárban, Milánóban 1914 előtt milyen rétegek látogatták a közkönyvtárat (a munkások aránya meglepően magas, 44—56% között mozog), s nem kevésbé érdekes az is, hogy mit olvastak. A milánói közkönyvtár több szempontból figyelmet érdemel: e könyvtár vezetésében az olasz szocialisták egyik legnagyobb tekintélyű vezetőjének, Turatinak ugyanis nagy szerepe volt. A könyvtár gyarapítása ugyanúgy elválaszthatatlan személyétől, mint a statisztikák elkészítése, aminél a belső elmozdulások is tanulságosak; ugyanis az olvasóknak 1904-ben még 63%-a volt munkás (1905-ben is magas az arány), ami különösen figyelemre méltó, ha összevetjük, hogy ugyanekkor Grazban a munkásolvasók hányada 6-9%, a drezdai népkönyvtárban 35%. Később viszont a munkások aránya Milánóban is csökken.
