Századok – 1983
100 éve hunyt el Marx Károly - Jemnitz János: Marx és az angol; belga munkásmozgalom (1877-1883) 1196
1218 JEMNITZ JÁNOS Itt persze felvetődött az a kérdés is, hogy milyen is legyen ez a köztulajdon. De Paepe erre többször is visszatért, és tudatosította a megoldás nyitottságát. Aláhúzta, az egyedüli bizonyos magának a köztulajdonba vételnek elkerülhetetlensége. „Itt csak azt jelezhetjük — írta -, hogy a föld és a termelési eszközök köztulajdonba kerülnek . .. mégpedig a társadalmi, politikai és morális stb. reformok egész sora révén." Majd még kihegyezettebben így írt: „egyesek a bányák, vasutak tulajdonjogát, sőt a használatát is az államra, mások a szövetkezett közösségekre bíznák; ismét mások csak a tulajdonjogot bíznák az államra és azok használatát az egyes közösségekre, ismét mások az államra a lényegi tulajdonjogot és a felhasználást a szövetkezetekre, munkás társulásokra ... De mindezen annyira különböző elképzelésekből is egy közös gondolat világosan kirajzolódik, hogy a magántulajdon megszűnik, és helyébe lép a közösségi (szövetkezeti, testületi, kommunális, tartományi, országos, avagy akár különböző nemzetek közös) tulajdona."10 0 Vagyis a bizonytalansági elem világos jelzésével egyidejűleg De Paepe nagyon is egyértelműen kötelezte el magát az antikapitalista, szocialista megoldás mellett, s a termelőeszközök köztulajdonbavételénél világosan érződött a marxi gondolatok hatása, hiszen De Paepe már 1868-ban az Internacionálé kongresszusán is emellett érvelt. De Paepe egy másik lényeges vonatkozásban is közel került a marxista szocialistákhoz, főként ha a Marx által ekkoriban annyira megbírált anarchistáktól való elhatárolódást tekintjük lényegi kritériumnak. Mert miként Bertrand, De Paepe is ugyanebben a cikkében gondolatmenetét azzal folytatta, hogy a fenti maximális program mellett egy minimálisát is felrajzolt: „A távolabbi, radikálisabb orvosszerek alkalmazását várva ... nem marad számunkra más hátra, minthogy más csillapítószerek alkalmazásáért is küzdjünk, mint a bérek emeléséért, s a munkaidő csökkentéséért, valahányszor ez csak lehetséges." Majd ugyanennél a gondolatnál De Paepe az előrehaladás eszközét is közvetlenül megjelölte — s itt De Paepe programja megint egybecsengett Marxéval és a marxistákéval amennyiben ehhez a szakszervezetek, politikai szervezetek, és az ún. „munkakamarák", vagyis a nyugat-európai munkásmozgalomban ekkor már tért hódító különféle szakszervezetek regionális tömörüléseinek kialakítását, megerősítését szorgalmazta. A szocialista erők nemzetközi öszeszövődését nemcsak az mutatta, hogy a francia munkás-szocialista orgánumokban belgák szólaltak meg, hanem fordítva is így volt ez. De Paepe és Maion között hosszabb élénk levelezés alakult ki, amely a legszorosabb munkakapcsolat nyomán mélyült el. Bertrand pedig a már jelzett brüsszeli lapjában Maion hitvalló cikkét közölte, amely éppen jelen témánk szempontjából is külön figyelmet érdemel, hiszen a legszorosabban tapad Marx személyéhez, a marxi felfogás és a munkásmozgalom viszonya értékeléséhez. Maion soha nem volt és még csak rövid időre sem lett marxista, s óvatosabb megoldásokat ajánlott, amennyiben aláhúzta, hogy „a szocializmusban vitathatatlan a különféle iskolák jelenléte", majd a maloni jellegzetes fordulattal egyszerre hangsúlyozta az újabb fejlődési szakaszban „a tudományos szocializmus" és az „experimentális" Ebből a rendkívül gazdagon dokumentált életrajzból azonban az is kitűnik, hogy De Paepe milyen „tágszemléletű" szocialista maradt, aki Maionhoz hasonlóan minden szocialista iskolát „integrálni" szeretett volna.) ,00 I. m.
