Századok – 1983

TÖRTÉNETI IRODALOM - Poly; J.-P.-Bournazel; E.: La mutation féodale Xe-XIIe siécles (Ism.: Kordé Zoltán) 1147

TÖRTÉNETI IRODALOM 1147 J.-P. POL Y—E. BO URN AZ EL: LA MUTATION FÉODALE Xe-XIie SIÈCLES. Presses Universitaires de France, 1980. 511 1. A FEUDÁLIS VÁLTOZÁS A 10-12. SZÁZADBAN Nehéz feladatra vállalkozott a francia szerzőpáros, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy 40 év után Marc Bloch, La société féodale-jához mérhető munkával járuljon hozzá a középkorral foglalkozó szakirodalom gyarapításához. Jean-Pierre Poly (lyoni egyetemi tanár) és Éric Bournazel (a limoges-i egyetem oktatója) társadalomtörténetet kívántak írni, bár kezdettől fogva tisztában voltak vele, hogy közel félezer oldalas monográfiájuk még ezt a leszűkített célkitűzést is csak térbeli és időbeli korlátozások segítségével képes elérni. Vizsgálódásuk főleg a 10-12. századra vonatkozik, amikor azonban szükséges, visszatekintenek egészen a 7. évszázadig. A térbeli keretet a Rajna, az Alpok és a Pireneusok által határolt terület adja. A szerzők elhatárolják magukat attól a történetírói gyakorlattól, amely az uralkodók és a főemberek politikai ténykedésének ecsetelésével helyettesítette a társadalmi folyamatok ábrázolását. Úgy látják viszont, hogy „éppen ilyen abszurd dolog lenne a történelmi folyamatot olyan mechanizmussá redukálni, amelyben csak az allegória szintjére emelt » termelőerők fejlődése « számít". Georges Duby álláspontjára helyezkednek, aki szerint ahhoz, hogy a társadalomtörténeti kutatások helyes irányban fejlődjenek, egyesíteni kell az eszmetörténeti és az anyagi civilizáció történetére vonatkozó vizsgálódásokat. Bournazel és Poly a jcb< :t időszakon belül elsősorban a meglévő és kialakuló intézményekkel, a társadalmat behálózó kapcsolatrendszerekkel és az eszmetörténetre vonatkozó vizsgálatokkal foglalkozik. A gazdaságtörténeti problémákat Robert Fossier készülő monográfiája fogja feldolgozni. A könyv három fő részre tagolódik. Az első rész tartalmazza a források jegyzékét és az imponálóan gazdag bibliográfiát, melyet a kutatók értékelése és megjegyzései egészítenek ki. A második részben térnek át tulajdonképpeni mondanivalójukra. A központi hatalom 10. századi nagyarányú felbomlásából indulnak ki, majd áttérnek a feudális-hűbéri kötelékek vizsgálatára, ezután a főbb társadalmi „csoportok" fejlődését és helyzetét tárgyalják, végezetül pedig az államhatalom újjászervezésével foglalkoznak. A karoling állam bukásáról beszélve kifejtik, hogy már Nagy Károly birodalmában is létezett két különálló szféra. Az egyik — a császár és környezete szemszögéből - a birodalom szintje, mely egymástól sokban különböző, vegyes lakosságú részek koncentrikus körökhöz hasonlítható összessége, amelyben a központtól távolodva egyre kevésbé érvényesül a frank fennhatóság. A másik szint - a lakosság szemszögéből - mindenkinek saját pagusa, vidéke. A karoling állam bukása akkor következik be, amikor egyértelművé válik a második szint - vagy irányzat — győzelme, s a királyi hatalom visszaszorul a központi fiánk területekre. Az az önállóság, amelyet az őrgrófok, grófok már Nagy Károly alatt élveztek, a 9. század folyamán csak tovább növekszik, s ez az évszázad tekinthető a territoriális fejedelemségek (tartományuraságok) kialakulása idejének. A tartományurak első generációja még ingadozik saját hatalma minősítésének tekintetében, a 10. században azonban már általánossá válik, hogy hercegi, fejedelmi címet vesznek fel vagy éppenséggel „királlyá" koronáztatják magukat, s hatalmuk immár végleg örökletessé válik. A királyi felségjogok (pénzverés, püspökök w.. , Il.imok beszedése stb.) mind a tartományurak kezébe mennek át, az egyház - a királyi hatalom valamikori legfőbb támasza - nagyrészt a fejedelmek fennhatósága alá kerül. E látványos felbomlási folyamat ellenére sem foszlik azonban szét teljesen a királyi hatalom tekintélye: táplálója a lakosság azon - többségben lévő - része, amelyiket előnytelenül érinti a feudális széttagoltság, azanarchia. A 10 — 11. század folyamán fellendül a várak, megerősített helyek építése. A szerzők elvetik azokat az elképzeléseket, amelyek a normann, szaracén és magyar támadásokkal próbálják magyarázni a megnövekedett építkezési kedvet. Ezek a betörések a 10. század második felére jórészt megszűnnek, a várak szaporodása azonban nem lassul ezután sem. Nem fogadják el azt a feltételezést sem, amely az