Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
104 LÁNG IMRE sében való közreműködésre kötelezi, s e szerepét az agresszor ellen irányuló gazdaságipénzügyi intézkedésekkel, elsősorban fegyverkiviteli tilalom elrendelésével kell betöltenie. Azt követően, hogy meghiúsul a pártatlanság feladásának kísérlete, a végrehajtó hatalom az uralomra jutott „új semlegesség” doktrínáján alapuló törvényalkotás merev előírásai elleni küzdelmet, az elnök cselekvési szabadságának növelését tekinti feladatának. A folyamat kezdeti szakaszának produktuma a State Department 1935. júliusi, általános érvényű törvénytervezete, majd a küszöbönálló olasz-etióp háborúra vonatkozó határozattervezet; az embargót illetően mindkettő kitart az 1933-as koncepció mellett. A kezdeményezések zsákutcába jutnak. A kudarcok következménye — a megtorpanás. Az 1936-os törvény alapjának szánt State Department-tervezet már csak egyetlen — ki nem mondott — agresszorellenes törekvést hordoz: a kvótarendszert, s éppen ez az, ami megpecsételi a tervezet sorsát. 1937 a visszavonulás éve; a kormány felismeri az „új semlegességgel” való szembehelyezkedés irrealitását. Nem tesz előterjesztést; erőfeszítései egyedüli eredményét az elnöki jogkör valamelyes növelésében látja. 1939-ben ismét a kormány kezdeményez, de csak a második világháború kitörése következtében kialakult helyzetben tud áthatolni az „új semlegesség” falán. A vázolt fejlődési szakaszokat vizsgáló történész abba a kísértésbe esik, hogy leegyszerűsítsen egy bonyolult folyamatot, s arra a konklúzióra jusson, hogy a Rooseveltkormány agresszorellenessége, amely eleve korlátozott és feltételekhez kötött volt, az izolacionizmus 1933/34-es győzelme következtében elvesztette létjogosultságát a tárgyalt időszakban. A rendelkezésre álló források arról győzik meg tanulmányozójukat, hogy bár a konklúzió bizonyos-elemei megegyeznek a valósággal, egészében véve nem helytálló. A győztes izolacionizmus valóban elvágja annak a lehetőségét, hogy az Egyesült Államok részese legyen a MacDonald-tervben előirányzott nemzetközi együttműködésnek, amely — ha létrejön, és koordinált szankciókat helyez kilátásba — a hitleri uralom kezdeti szakaszában feltehetőleg elrettentő hatást gyakorolt volna az agresszióhoz szükséges katonai erővel még nem rendelkező náci törekvésekre. Az is megfelel a valóságnak, hogy Washington feltételekkel körülbástyázott együttműködésre vállalkozik. A tanulmány részletesen tárgyalja e feltételeket. E helyütt arra kell rámutatni, hogy a gazdasági-pénzügyi szankciókban való részvétel az amerikai együttműködési készség határát jelenti; Washington kizárja a katonai beavatkozást. Az elmondottak rávilágítanak a leegyszerűsített konklúzió fő hiányosságára. Arra, hogy e konklúzió a kilátásba helyezett amerikai közreműködésnek csak a feltételekhez kötött voltát veszi tekintetbe, de figyelmen kívül hagyja, hogy a Roosevelt-kormány az egyetemes leszerelési egyezmény célkitűzésével összefüggésben állást foglal az agresszorellenesség általános érvényű princípiuma mellett, amely túléli az 1933/34-es kudarcot. Az agresszorellenesség elve az „új semlegesség” néhány éves uralma idején oppozícióban van, háttérbe szorul, de létezik. Létezését bizonyítják a State Department 1935- ben kidolgozott tervezetei, az olasz-etióp háború elején bejelentett „erkölcsi embargó”, a nyugat-európai államok támogatásának perspektíváját ígérő „fizess-szállítsd’’-formula jóváhagyása 1937-ben, végül a semlegességj törvény revíziójának meghirdetése 1939 januárjában. Az agresszorellenesség princípiuma és a kormány törekvései, tettei között e vonatkozásokban összhang van. Más a helyzet a spanyol polgárháborúval és a japán—kínai háborúval kapcsolatos politika terén. A State Department a Franco-lázadás első hónapjaiban „erkölcsi embargóval” gátolja meg a spanyol köztársaság támogatását, holott — nem
