Századok – 1982

Figyelő - Kiss József: Hozzászólás Szolnok megye néprajzi atlasza történeti bevezetőjéhez 123/I

FIGYELŐ 125 való ismertetésére, hanem az egyébként is igen hiányos és „vázlatos"-nak sem mondható történeti áttekintését 1702-vel váratlanul lezárja. Ugyanakkor a történeti bevezető második részének szerzője feltehetően azért nem foglalkozik érdemben e témagazdag és néprajzi szempontból is különösen fontos időszak megyetörténeti áttekintésével, mert ennek időkerete szerinte már nem tartozott hozzá szoros értelemben vett feladatához. A dolog természetéből következően azonban így sem térhet ki néhány utalás vagy megállapítás megfogalmazása elől, de ezek is magukon viselik a felületesség, elnagyoltság és a következetlenség ellentmondásait. Az egyik helyen pl. arról szól, hogy az elmúlt harcok (a török hatalom elleni felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc) a mai megye akkori mindhárom részében — a Heves-Külső-Szolnok vármegyei részen, a Nagykun és a Jász Kerületben - óriási pusztításokat végeztek, majd ezzel ellentétben azt hangsúlyozza, hogy a tizenegy jászsági község állományában nem keletkeztek jelentősebb károk. — Valahonnan úgy értesült, hogy a nagykunsági lakosságot maga Rákóczi telepítette át stratégiai okokból átmenetileg Rakamazra. Ezzel szemben köztudott tény, hogy a kunsági községek lakói már 1703 novemberében, majd 1704 augusztusában a rendkívül sok emberveszteséggel és pusztítással járó rác támadások következtében maguk kényszerültek elmenekülni Debrecen környékére és Szabolcs vármegye községeibe. 1705 májusában, majd szeptemberében újabb ellenséges támadások árasztották el a nagykunsági területeket, ezért a még megmaradt kunsági lakosok is elmenekültek. Rákóczi e drámai eseményeket követően, a karcagúj szállásiaknak és a kunmadarasiaknak 1705-ben, a túrkeveieknek 1706-ban, a kunhegyesieknek pedig csak 1707-ben adott engedélyt - kérelmeik nyomán — arra, hogy Rakamaz határán, a fejedelmi birtokon községi kereteik között telepedjenek le. A községi élet keretei tehát ott is újjáéledtek, az oda menekült kunsági lakosság a nagykun kerületi kapitány és az említett négy község elöljáróságainak igazgatása alatt továbbra is igyekezett megőrizni szabadparaszti jogállását és kiváltságait.4 Díszmagyaros köznemesi romantikára vagy valami áhítatos régiségre emlékeztet a szerző szemlélete a szatmári békekötés értékelésére vonatkozóan. Egyebek között ezt írja: „Mai megítélésünk szerint, akik a történelmet csak utólag, a későbbi fejleményeknek és a mai aspirációknak a tükrében tekintjük: ez a szabadságharc elbukott. Ha azonban a kortársak véleményét alaposabban megismerjük, és belehelyezkedünk az akkori idők közhangulatába, tehát realitások alapján értékelünk, azt kell mondanunk, hogy a katonai bukás ellenére a Rákóczi-szabadságharc ilyen lezárása is találkozott az akkori társadalom általános megelégedésével: nyugalmat, békét teremtett, rendet hozott, általános bűnbocsánatot, amnesztiát hirdetett (magának Rákóczinak is, ha élni kíván vele), és évszázados háborús nyugtalanságok után hosszú időre biztosította az annyira hiányolt békés élet feltételeit, s megszüntette a birtokosok elleni törvénytelen akciókat."5 Egyáltalában "Történelmi Szemle, XIV. évf., 1971., 1-2. sz. 35-85. Kiss J.: Jászkunok a Rákócziszabadságharcban. Továbbá Agrártörténeti Szemle, XV. é'vf., 1973. 3-4. sz. 391-451. Küzdelem a iászkunsági pusztákért a Német Lovagrend uralmának első évtizedeiben 1702-1720. c. tanulmányok. 'SzMNA 1/1., 47-48. A szerző - ha már alapvetően a régi szakirodalmat használja -átgondolhatta volna pl. Szekfű Gyula egyik erre vonatkozó megjegyzését is: „A szatmári béke a konföderációnak állandóan fenntartott követeléseihez mérten csakugyan siralmas minimumot tartalmazott." (.Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. 311.)