Századok – 1982

Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V

940 MÄLYUSZ ELEMÉR / nak a kartonra rávezetése, majd a számok alapján a tartalom megállapítása és annak eldöntése következett, hogy mi kerülhet kiadásra. Párhuzamosan levéltári munkámmal folyt otthon könyvtári anyaggyűjtésem, a nyomtatásban már megjelent oklevelek számbavétele. A Fejérpataky nyilvántartásában szereplő 55 gyűjtemény, illetőleg — főleg függelékükben okleveleket tartalmazó — munka után át kellett forgatnom mindazokat a kiadványokat, amelyekben Zsigmond-kori oklevél volt található. Nemcsak a már említett önálló oklevéltárak voltakezek, hanem azt is meg kellett néznem, hogy folyóirataink, mint a Századok, Turul, Történelmi Tár, Levéltári Közlemények, de a többi is, nem örökítettek-e meg okleveleket. Sőt még Fejér Codex diplomaticusát is újból át kellett lapoznom. Nem hiányokra vadászva, hanem mert a kibontakozó Zsigmondkori Oklevéltár jellege azon a ponton a Fejérpatakyétól eltérőnek mutatkozott, hogy nem szándékoztam a külpolitikai vonatkozású okleveleket külön kezelni. Fejérpataky ezeket következetesen kihagyta, mivel a terv az volt, hogy Wenzel a Monumenták III. osztályában, az Anjou-kori Diplomáciai Emlékek folytatásául ad nekik helyet. Nem kell indokolnom, hogy ennél a megkülönböztetésnél, amely oly mosolyt keltően tükrözte az önálló külpolitika híjával levő kor felfogását, miért tartottam helyesebbnek, hogy bel- és külpolitikai tárgyú emlékek egyetlen sorozatban kerüljenek a kutatók szeme elé. Fejérpataky regesztái pontosak voltak, de túlságosan is észrevehető volt, hogy olyan szakember fogalmazványai, akit mint az oklevéltan tanárát inkább a külső jegyek, mint a tartalom érdekelnek. Az oklevélben megörökített cselekménynek vagy jogi aktusnak inkább a szereplői voltak bennük felsorolva, név szerint megörökítve, mint a háttérben rejlő, de meghatározóan alapvető társadalmi jelenségek. Az 1890 óta eltelt fél évszázad hatása nyilvánult meg abban, hogy az akkor legjobbnak tűnő felfogás még annak számára is meghaladottnak látszott, aki ragaszkodott az öröklött tudományos hagyományokhoz. Ez a mindennapi munka, a regesztalapok átfogalmazása tanulságosnak bizonyult a kiadatlan oklevelek értékelésénél is. Akarva-nem akarva segített — elvi kiindulási pontok megrögzítése nélkül, a mindennapi aprólékos munka során — eldönteni, mikor mondható fontosnak, a kiadványba felvételre érdemesnek egy oklevél. Amikor már különösebb latolgatás nélkül, mintha egy hatodik érzékszerv döntött volna, ezt így lehetett mondani: minden oklevél fontos, amelynek van társadalomtörténeti szempontból jelentős, megemlítésre érdemes része. A megkülönböztetés érdektelen és fontos között már előre jelezte, hogy felesleges a lényegtelen részeket átmenteni az okevelekből egy majdan megjelenő kiadványba, ez tehát, ha még eldöntetlen is, hogy milyen lesz külső jellegében, semmiképpen sem ábrázolhatja fényképszerűén a szövegeket. Évekig bizonytalan volt, módjában lesz-e az Akadémiának folytatni vagy újból megkezdeni forráskiadói tevékenységét s ha igen, sor kerül-e a Zsigmondkori Oklevéltárra. A döntés 1950-ben történt meg, az Akadémia újjászervezését követően és a Tudományos Könyvkiadó NV. működésének megkezdésével. A Zsigmondkori Oklevéltár bekerült egy munkatervbe, s ettől fogva sorsát határidők szabták meg. Abban, hogy nem a polgári világ sok más félbemaradt vállalkozása, pl. a Magyar Országgyűlési Emlékek vagy az Anjou-kori Okmánytár lett egy munkaterv része, nagy szerepet játszott a Fejérpataky kéziratát körülvevő legendás köd. Már öröklött hagyomány bizonyította, hogy rendkívüli értéket jelent, kéziratban maradása pedig oly veszteség, amelyet jóvátenni a tudomány becsületbeli kötelessége. S mert mindez megfelelt a valóságnak, a reá hivatkozás a távolabbi