Századok – 1982

Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V

A ZSIGMONDKORI OKLEVÉLTÁRRÓL 937 harmada volt. A pontos, számszerű adatokat nem ismerem, csak általánosságban tudom mérlegelni. Fejérpataky halálakor gyűjteménye három hatalmas tékát töltött meg, s ezek közül kettőben az említett négy év kivételével az egész többi volt összezsúfolva. Ez az Országos Levéltárba került fel, Lukinich kívánságára. Fekete Nagy használatára. Saját másolataim mennyiségét ebből az összehasonlításból tudom hozzávetőlegesen megállapítani: kevesebbet tett ki, mint Fejérpataky gyűjtésének egyharmada. A pontos számbavételre elsősorban azért nem kerülhetett sor. mivel a német megszállás és Budapest kezdődő légi bombázása várható következményei arra ösztönöztek, hogy a kéziratot magánlakásnál biztonságosabb helyen próbáljam megőrizni. Ilyennek a MTA épülete látszott. Erre már csak azért is gondolnom kellett, mert másolataimat az Akadémia tulajdonának tekintettem. Átadtam tehát azokat Voinovich Géza főtitkárnak, megnyugodva ígéretében, hogy az Akadémia óvóhelyére fognak kerülni. Mint utólag meg lehetett állapítani, valóban ott is pusztultak el. Amikor már késő volt, tudtam meg, mit kellett volna tennem: rá kellett volna bíznom a könyvtár valamelyik jól ismert munkatársára. megkérve őt, hogy az óvóhely cementhordói egyikébe helyezze el, ahová a kéziratok, értékes könyvek kerültek. A szerencse szeszélyéből megmenekült ellenben a pusztulástól az Országos Levéltárba felvitt két téka, amelyek Fekete Nagy Antal hivatali szobájában egy asztalra állítva vészelték át az ostromot. Másolataim közül egynek eltűnését sajnálom különösen. Erre joggal vonatkozhat a pótolhatatlan elnevezés. Valószínűleg a Batthyány-levéltárból való, s valamelyik főúr ítéletlevele, amelyet familiarisai val mint bírótársakkal adott ki. Hasonlóra sohasem akadtam, de tudtommal mások sem. Az egyetlen bizonyíték, hogy nemcsak feltevés a hűbéri formák szerinti bíráskodás. Keltére egyáltalán nem emlékezem s nem biztos, hogy a Zsigmond-korból való. Lehet, hogy csak fontossága miatt helyeztem azon kori másolataim közé. Keltét, tárgyát, levéltári jelzetét külön is feljegyeztem oly helyen, mely biztosnak látszott. A Mátyás Emlékkönyvben megjelent dolgozatom különnyomatába, amelyet Barta István egy évvel korábban azzal vitt magával Berlinbe, hogy megmutatja Farkas Gyulának, az Ungarische Jahrbücher szerkesztőjének. Akkor úgy látszott, hogy egy teljes másolat és az adatszerű pontos utalás elég a végleges megörökítéshez. Ki tudja, talán még kezébe kerül valakinek az eredeti oklevél, s akkor a most oly nélkülözött leírás adatszerűen ismert lesz. Időbe került, amíg a veszteségbe bele tudtam törődni. Nem volt könnyű, mihelyt azonban rájöttem, mi lenne a pótlás legegyszerűbb módja, már nem is tűnt az elviselhetetlennek. Mivel látszott, hogy feladatom többé nem lehet egy kész kézirat sajtó alá rendezése, s van idő a Fejérpatakyt megkötő utasításon túlmenően az oklevelek közül bővebben válogatni, hozzáfogtam az Országos Levéltárban található családi levéltárak rendszeres átnézéséhez. Arra gondolva, hogy az újból lemásolandó szövegek is szemem elé fognak kerülni, a Diplomatikai Osztály, a Dl. négy évből való darabjai pedig viszonylag könnyen fellelhetők. A sorrend, ahogyan haladtam, máig emlékeztet, milyen meggondolások vezettek. Elsőnek azokat vettem elő, amelyekben még soha sem kutattam, sejtelmem sem volt, milyen jellegű oklevelek találhatók bennük. A Rákóczi-Aspremont családéval kezdtem, a Lónyay, Kubinyi (kővári), Szathmáry-Király, Simonyi, Balassa, Nedeczky következtek, így összevissza, elárulva a türelmetlenséget, mintha ugyan egyáltalán lett volna jelentősége, mit fogok találni. Idáig érve azonban már lehiggadtam, és az Amade-családtól kezdve sorrendben haladtam egész a Zobothinig. A múzeumi levéltári rendszer akkor még kezdet-