Századok – 1982
Folyóiratszemle - Erdmann; Karl Dietrich: Gustav Stresemann és a történetírás 834/IV
834 FOLYÓIRATSZEMLE memorandumot „Háborús célok és békefeltételek" címmel, melyet 1918. január elején House eljuttatott Wilsonhoz, aki a Tizennégy Pont megfogalmazásakor tekintetbe vette annak javaslatait is. 1918 nyarára Wilson magatartása a Habsburg-birodalom felé nagymértékben megváltozott. Ez főként Lansing államtitkár befolyásának volt köszönhető, aki Ausztria-Magyarországban a tartós béke veszélyeztetőjét látta, mivel határai nem baráti nemzetiségeket kényszerítenek össze. Wilson a háború előrehaladtával maga is meggyőződhetett arról, hogy a Monarchia csupán csak eszköz Németország kezében, minden saját kezdeményező erő és akarat nélkül; s így az Ausztriával való külön békekötésnek minden reményét föladta. Szeptember 2-án Lansing javaslatára Wilson elismerte a Masaryk-vezette Csehszlovák Nemzeti Tanácsot a cseh és szlovák nép „de facto"-kormányának, és a Németország és Ausztria-Magyarország elleni háborúban társ-hadviselő félnek. Ezzel a lépéssel nyíltan elavultnak nyilvánította a Monarchiát, és elismerte annak szükségességét, hogy sokkal életképesebb politikai egységek vegyék át a helyét. Lansing államtitkáron és a Tudakozón kívül több más személy és amerikai emigránscsoport is befolyással volt Wilson Ausztria-Magyarország nemzetiségeivel kapcsolatos politikájára. A legaktívabbak kétségtelenül a lengyelek, csehek és szlovákok voltak. A románokat Vasile Stoica, egy erdélyi román hadnagy képviselte, akit a román kormány küldött Amerikába, s aki mindent elkövetett küldetése sikeréért. 1918 őszén tárgyalásokat folytatott House ezredessel az összes román-lakta területeknek egyetlen román nemzeti államba való egyesítéséről; majd az amerikai kormány formális elismerését akarva kicsikarni, memorandumokat küldött Franklin Lane belügyi államtitkárnak, William Philips első államtitkár-helyettesnek, William С. Bullitt külügyminisztériumi attasénak, és Lansingnek, akivel előzőleg szintén hosszasan tárgyalt Erdély helyzetéről. Nehéz pontosan meghatározni, hogy ezek a különböző nemzetiségi törekvések milyen hatást gyakoroltak a Tudakozóra. Az kétségtelen, hogy az általuk szolgáltatott információkat felhasználták munkájuk során, de nyilvánvaló az is, hogy a nagy jelentőségű határozatokat sokkal szélesebb elméleti és gyakorlati meggondolások alapján hozták, mint a különböző nemzeti csoportok törekvései. 1918 októberének végén Lansing és tanácsadói elfogadták Erdély szükségszerű egyesülését Romániával, és a Tizennégy Pont hivatalos kommentárjában - mely a párizsi békekonferencián az amerikai delegációt volt hivatva a nemzetiségi kérdésekben eligazítani - megerősítették kormányuknak a nemzeti egység és függetlenség programja mellett való elkötelezettségét. Ami Romániát illeti, Wilson ragaszkodott ahhoz, hogy maguk az erdélyi románok nyilvánítsák ki egyesülési igényüket, mielőtt azt nyilvánosan is bejelentenék. November 5-én, miután kézhez kapta Alexandru Vaida Voievodnak a magyar parlamentben 1918. október 18-án az erdélyi románok önrendelkezése ügyében elhangzott beszédét, Wilson hivatalosan is jóváhagyta a román nemzeti egység elvét. Wilson magatartása csupán válasz volt Ausztria-Magyarország minden népének akaratára, akik sorsukat saját kezükbe véve, belülről rombolták szét a dualista monarchiát. Éppen ezért, állapítja meg végül a szerző, Wilson e tény elismerésével következetesen hű maradt azokhoz az elvekhez, melyeket a háborúba való belépéskor hangoztatott, s melyek később a békekonferencián is vezérelték, hogy jogosság és harmónia uralkodjon ezentúl minden nép között. ' (Revue Roumaine d'Histoire 1979. 4. szám) P. G. M. KARL DIETRICH ERDMANN: GUSTAV STRESEMANN ÉS A TÖRTÉNETÍRÁS A Weimari Köztársaság államférfiai sorában Ebért és Rathenau mellett kétségtelenül Stresemann, a Ruhr-vidék 1923-ban történt megszállása kritikus napjainak kancellárja, majd az 1923-29 közötti kormányok külügyminisztere a legjelentősebb. Kulcsfigurája volt a köztársaság Stresemann-érának is nevezett — középső periódusának, amikor úgy tűnt, hogy a kezdeti nehézségeket követően Németország konszolidációja a parlamenti demokrácia talaján megvalósulhat. Alakját a különböző történeti feldolgozások több irányban misztifikálták: egyrészt minden ellentmondástól mentes demokratának, européer gondolkodónak, másrészt élete végéig megrögzött monarchista, nacio-
