Századok – 1982

Történeti irodalom - Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. (Ism.: Somogyi Éva) 810/IV

811 TÖRTÉNETI IRODALOM gatás központi szerve, a minisztériumok tevékenységének összehangolója lett. Az a tény, hogy a minisztertanácsok elnöki tisztjét a külügyminiszter tölti be, a hagyományból ered, abból, hogy a külügyminiszter a kormány legfontosabb személyisége, de nem jelenti azt, hogy a közös minisztertanács a külpolitika orgánuma volt volna. Éppen ellenkezőleg, külpolitikai kérdések a minisztertanácsi értekezleteken gyakorlatilag fel sem merültek. A közigazgatási feladaton túl a minisztertanács funkciója az, hogy a népszerűtlen intézkedésektől megóvja az uralkodó személyét, (pl. ostromállapotok kihirdetése a minisztertanács határozata alapján történik.) A jegyzőkönyvek tehát a birodalom belső problémáira vonatkozóan nyújtanak információkat, és bepillantást engednek a döntéshozatal mechanizmusába. Igen jellemző, hogy Bach belügy- és Krauss igazságügyminiszter nagy horderejű javaslatait a konferenciák vita, sőt kommentár nélkül fogadják el. A kötethez írt bevezető tanulmány azt a kettősséget ábrázolja, amely a korszak politikai berendezkedését jellemezte: a reakció és a reformtörekvések sajátos együttélését. A korszak intézkedéseiben erőteljesen érezhető a forradalom sokkhatása, különösen a „lázadó" tartományokban. Viszont a gazdasági törvényhozást a mozgékonyság jellemzi, egy modem ipari állam megteremtésének igénye. Ekkor készíti elő a minisztertanács a nagyarányú állami vasútépítéseket, az adórendszer modernizálását, Bécs belvárosának kiterjesztését, a középkori városfalak lebontását. A szerző úgy látja, hogy a neoabszolutizmus „gazdasági pionírszellemé"-vel szemben állt a társadalmi problémák iránti érzéketlenség. A kormány tagjai például nem érzékelték a Bécs elővárosaiban s a különböző bányavidékeken kirobbanó sztrájkok valódi jelentőségét. A magyar olvasó számára talán legtöbbet a Bach-féle közigazgatásról, ül. az egész állami struktúráról szóló fejtegetések nyújtanak, amivel kapcsolatban már itt hangsúlyozni kell, bennük nemcsak a minisztertanácsi jegyzőkönyvek s az azokhoz kapcsolódó iratok szakszerű elemzése tükröződik, hanem a szerzőnek a korszakra vonatkozó más irányú széles fonásbázison épült kutatásai is. Az 1851. évi szilveszteri pátens óta (amely felfüggesztette az olmützi alkotmányt), az állam új struktúrájának kiépítése volt a kormányzat fő feladata. A szilveszteri pátenssel lényegében egyidőben jelent meg az a császári rendelkezés is, amely hatályon kívül helyezte a Stadion-féle községi törvényt. Az 1849-es Stadion-féle alkotmány középpontjában az önkormányzattal rendelkező községek álltak és a körzetek (Kreis), amelyek lehetőség szerint alkalmazkodtak a nemzeti határokhoz. A körzetek részint autonómok voltak, részint a központi hatalomnak voltak alárendelve. A tartományi helytartóságok hatásköre szűk volt. Az 185l-es császári rendelkezések alapvető változásokat hoztak. A polgármester többé nem egy autonóm szervezet vezetője, hanem a tartomány képviselője a községben, akinek feladata lényegében a közvetlen adók ügyének intézésére korlátozódik. A közigazgatás súlypontja a községből és a körzetből a kerületbe (Bezirk) és a tartományba helyeződik át. Itt nem egyszerűen a közigazgatás szerkezetének átalakításáról van szó. hanem politikai szisztémáról, mégpedig az osztrák császárság politikai berendezkedésének alapproblémájáról. A tanulmány szellemesen mutatja meg ennek a politikai berendezkedésnek sajátos ellentmondását. Bach bürokrata centralizált állama a tartományi helytartóságokat tette meg a centralizált állam tulajdonképpeni hatalmi szervévé. A helytartóság a centralizált bürokrata apparátus része. Tagadja a tartományok önálló pozícióját, ugyanakkor a közigazgatás technikáját tekintve a tradicionális tartományi keretekre épül. Heindl úgy látja - és valószínűleg helyesen —, hogy a Stadion-féle rendszer, melyben e közigazgatás központja a Kreis, amely alkalmazkodik a nemzeti települési viszonyokhoz, és félautonóm státusszal rendelkezik, sokkal nagyobb lehetőséget rejtett magában - az autonómiának tett minden engedménye ellenére -, hogy Gesamtstaatot teremtsen, mint a bachi rendszer. Hiszen alaptörekvése — egy szilárd centralizált állam kiépítése - mindkét rendszernek azonos volt. Ami Bachot Stadiontól megkülönböztette, az a merev, minden önkormányzatot elutasító abszolutista koncepció. Kérdéses azonban, hogy a rendszert abban a formájában, ahogy 1852 elejétől kialakult, hosszú távra tervezték-e. A szerző határozott különbséget tesz a bürokrata centralista és az abszolutista ambíciók között (ez a különbségtevés a magyar fejlődés szempontjából nyilvánvalóan nem ilyen markáns), és azt vallja, hogy a bürokrata centralizmust nyilvánvalóan tartós berendezkedésnek szánták, ám az abszolutizmus esetében ez korántsem ilyen egyértelmű. Bach természetesen nem tervezte az egyedül létező alkotmányos hagyomány, a tartományi rendi gyűlések újjáélesztését. De valami „Herrenhaus"-típusú birodalmi képviselőtestület elől, amely beépíthető a centralista rendszerbe, nem zárkózott el.