Századok – 1982

Történeti irodalom - Művészet és felvilágosodás (Művészettörténeti tanulmányok) (Ism.: Vörös Károly) 797/IV

798 TÖRTÉNETI IRODALOM korszak a művelődés többi ágai révén többé-kevésbé már ismert és ilyenként a formáció egészébe is már beillesztett uralkodó eszmerendszeréhez mint a művészi absztrakció és a valóság közti egyik közvetítő láncszemhez való viszonya révén kíséreljük meg megközelíteni. Mert ha e megoldás jelentős eredményeket hoz is a formációk fejlődésének kibontakozott, tiszta szakaszában, problémái sokban megmaradnak az átmeneti szakaszokban, ahol a bomló régi és az alakuló új kategóriái már keveredve fordulnak elő, sokszor egymástól még vagy már szétválaszthatatlanul is. És mivel a megközelítés az adott formáció adott fejlődési szakaszának igen komplex ismeretét igényli, világos lesz az is, hogy e feladat eredményesen - kivált az átmeneti korokban - csak a komplexum összetevőinek aprólékos és annál aprólékosabb feltárása által lesz megoldható, minél bonyolultabb és olyan absztrakciókkal terhes korról van szó, melyeknek már jelentéstartalma, szimbolikája önmagában is számtalan problémát vet fel, elhelyezkedésük az absztrakció egész rendszerében pedig még többet. E feladat megoldásához nyújt egy rendkívül jelentős átmeneti korszak vonatkozásában becses adatokat és részben megoldást is az a kötet, mely Zádor Anna és Szabolcsi Hedvig gondos szerkesztésében a képzőművészet egyes jelenségeit, gyökereiket, eredményeiket és ezáltal sokban az egész képzőművészetnek is helyét és funkcióját kutatja a hazai felvilágosodás — végső fokon a feudalizmus induló bomlásának szakaszára jellemző, attól meghatározott - gondolatrendszerében. A kor és a téma megválasztása nem véletlen. Az utolsó tíz évben (nem utolsósorban éppen a mátrafüredi nemzetközi felvilágosodás kollokvium kezdeményezéseinek megfelelően) Magyarországon is nagy lendületet kapott a felvilágosodás kutatása - belekapcsolódva a kor problémái iránti érzékenységnek abba a széles reneszánszába, amit Európa-szerte megfigyelhetünk. Az elmondottak után talán az is megérthető: mennyire új az a megközelítés, mely túllépve az eddig megszokott kereteken, a hazai felvilágosodást s a hazai képzőművészetet sokkal komplexebb egységben vizsgálja, éppúgy megkeresve és fejtegetéseiben alkalmazva is annak kapcsolatait a fejlődés társadalmi-politikai, mint kulturálisfilozófiai vetülete felé is. Persze társadalom, gazdaság és a ráépülő filozófiák és képzőművészeti esztétikák kapcsolatának korabeli mechanizmusa nálunk kivált még ismeretlen, feltáratlan. Az eddigi inkább kronologikus és bizonyos ágazatokban (főleg a történészek által kedvelten) legfeljebb tematikus mozzanatokra építő kapcsolatkeresések, és a belőlük levont, a felvilágosodást a rokokótól kezdve a klasszicizmusig majd minden esetben a polgárosodás egyfajta vetületeként tekintő tanulságok egyre sematikusabbakká váltak - mint ahogy egyre jobban megmerevedett s így ismétlődött a mindehhez idézett hazai viszonylatban döntően építészeti - bizonyító-illusztratív anyag is. A kérdést kimozdítani a holtpontról és immár a művészet oldaláról nyújtani ki a csápokat a filozófia és a politika felől már megindult hasonló tapogatódzások felé, így elsőrendű és mindkét oldal számára rendkívül fontos kérdéssé: a továbbfejlődés kérdésévé lőn. A kezdeményt e téren elsősorban Zádor Anna (építészettörténeti) és Szabolcsi Hedvig (iparművészettörténeti) kutatásai indították meg, egyúttal nyilvánvalóvá téve azt is, hogy az így felvetődő újtípusú kérdések megválaszolásához nemcsak új szemléletre, kérdésfeltevésekre és módszerekre van szükség, hanem új forrásanyagra is, méghozzá olyanra, amely a stílusjelenségek esetén tömeges példákon át azoknak aprólékos, szinte anatómiai szétboncolását és leírását is lehetővé teszi. Az ilyen kezdemény jelentőségét éppúgy indokolja a hazai művészettörténet új szintézisének megindulása, mint az ennek jegyében vagy előkészítés során éppen a 18 — 19. század fordulójának vonatkozásában már végzett számos gazdag részkutatás eredményeinek felmérése, illetve kiegészítése. A kötetben közölt tizenhat tanulmány közül az ezzel járó feladatokat a korszak teljes kutatási problematikája bemutatásának keretében Zádor Annának a kötet élén álló, mintegy programot is adó tanulmánya vázolja fel. A tanulmány annak megállapításából indul ki, hogy a korábbi kutatásban a hazai barokk elhalása kezdetének, de - bár egyelőre még inkább a barokk kereteiben — a klasszicizáló jegyek már uralkodóvá válásának is tekintett 1770-80-as évek és a sajátlag nemzeti művészet kibontakozásával (nagyrészt Lyka Károly nyomán) azonosított századelő között mintegy három-négy évtizednyi hézag támadt. Ezt csak elmélyítette az a körülmény, hogy a hazai klasszicizmust a legszínvonalasabban képviselő építészet kibontakozása és vele valójában a klasszicizmusnak már éppenséggel uralkodó szerepre jutása valóban csak 1820 után kezdődött meg, ekkor viszont olyan magas színvonalon, mely egyrészt háttérbe szorította az előző szerényebb kezdeteket, másrészt a magyarországi klasszicizmust mint a valóságosnál egységesebb és teljesebbnek tűnő korszakot mutatta be. A megelőző, ezt a klasszicista virágzást előkészítő, a barokkot a klasszicizmussal összekapcsoló korszak művészettörténeti jelentőségére azonban a figyelmet csak részint a komplexebb, az emlékek tömeges.