Századok – 1982

Tanulmányok - Hanák Péter: A tőkés vállalkozótól a hivatásos menedzserig 577/III

578 HANÂK PÉTER Ismeretes, hogy Közép-Európában a bankok — Magyarországon a külföldi bankok, a külföldi tőke - korán behatoltak és nagy érdekeltségre tettek szert a gyáriparban. Amíg 1867 előtt körülbelül egy tucat részvénytársaság működött, az alapítási korszak felvirágzásakor, 1867 és 1873 között számuk 170-re nőtt, alaptőkéjük az összes ipari befektetés 60%-át tette ki. Igaz, az 1873. évi válság alaposan lelohasztotta a „gründolási" lázat. 1876-ra csak 110 részvénytársaság maradt, ami rávilágít arra, hogy a „gründolás" jórészt spekulációs célú volt, de Ízért ez a forma maradt uralkodó az 1880-as évektől megindult második iparosítási hullámban is. Amíg az első szakaszban a részvénytársaságok egyharmada a malomiparban jött létre, és a tőzsdei részvényüzlet éltette, a második szakaszban egyre inkább a nagy állótőkét igénylő ágakban alakulnak társaságok, s a banktőke az ipar valamennyi profittermő területére behatol. 1900-ban az összes ipari üzem 13%-át tevő részvénytársaságok rendelkeztek a befektett tőke 67, és a termelés 70%-a felett. Most már valóban nem egyéni vállalkozások rejtett formájáról volt szó, hanem valóságos menedzser vezetésűekről. Ezt bizonyítja az az adat, hogy 1913-ban az öt vezető nagybank érdekeltségi körébe tartozott az ipari részvénytársaságok 35, összes alaptőkéjük 47%-a, a második világháború előtt, 1938-ban pedig a társaságok 20%-a, de alaptőkéjük 60%-a. Ennek megfelelően fokozatosan erősödött a menedzser típusú vezetés a főbb magyarországi iparágakban és gyárakban. Végül tehát Magyarországon is érvényesült az egyetemes fejlődés uralkodó tendenciája. Amint azonban napjaink szakvitáiból kitűnik, a fejlődésvonal felvázolása önmagában véve keveset mond a tartalmi kérdésről: vajon hatékonyabb és ,,humánusabb"-e a névtelen tőkehatalom, a menedzseri vezetés? Vajon a vezető menedzserek kiválasztásában csupán a szakértelem és a rátermettség-e mérvadó szempont, s tényleg nyitott a feláramlás útja egészen a legfelső posztokig? E kérdések empirikus vizsgálatokkal sem egykönnyen dönthetők el. Kérdéses, hogy akár kiemelt egyedi példákkal, akár reprezentatív átlagok kimutatásával bizonyítható-e a hatékonyság és a rendelkezés-irányítás formája közti korreláció. A két forma egymást áthatása miatt az olyan empirikus adatsorok sem elég meggyőzőek, amelyek szerint egy-egy időszakban a családi, máskor a menedzseri vállalat hozott nagyobb profitot. A kérdés lényegét tekintve adekvátabb az a közelítés, amely a két vállalati forma kölcsönhatását és kapcsolatait kutatja. * A magyarországi kapitalizmus történetében az iparosítás három fő útja és a hozzákapcsolt vállalkozói típusa alakult ki. 1. Ismeretes, hogy Magyarország természeti és gazdasági adottságai és hagyományai leginkább a terménykereskedelemnek kedveztek, és a 19. század első felében jelentősen elősegítették a kereskedelmi tőkefelhalmozást. A nagykereskedő megszervezte a felvásárló ügynökök és a helyi lerakatok széles hálózatát, kiépítette vagy kibővítette a szállítási útvonalakat és eszközöket. Rendszerint tavaszi kölcsönt nyújtott a földbirtokosoknak és a kisebb gazdáknak, amelyet aztán betakarításkor terményben és pénzben jókora kamattal vett vissza. Kereskedelmi hálózat, szállítás, kölcsönnyújtás: ha jól meggondoljuk, éppen ezek a tevékenységek rakják le a modern infrastruktúra alapjait, teremtik meg az iparosítás előfeltételeit. A kereskedő-vállalkozó tehát a hazai kapitalizmus szerkezetiségéhez két lényeges mozzanattal járult hozzá: a mezőgazdasági árutermelés és áruforgalom fellendítésével, és az infrastruktúra kiépítésével.