Századok – 1982
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Közép-Kelet-Európa és a világkereskedelem az újkor hajnalán 427/III
428 PACH ZSIGMOND PÁL A nemzetközi történetkutatás polgári irányzatai és képviselői közül számosan a kérdést ebben a formában nem tették fel, mert a késést-elmaradást kimondva vagy kimondatlanul a kelet-európai történelem kezdettől meglevő s a továbbiakban is megrögződő alapvonásának tekintették; Nyugat- és Kelet-Európa egymáshoz való viszonyának történetét pedig a kora-feudális századoktól fogva mint a germán és a szláv népek ádáz konfliktusainak sorozatát, vagy éppen mint különböző civilizációk elkerülhetetlen összecsapásának a folyamatát ábrázolták — a kapitalista korszak nemzeti antagonizmusait a középkorba vetítve vissza. A modern polgári történetírás egyik megalapozója, a német Leopold von Ranke szemében — aki először vázolta fel ezt a koncepciót, már első könyvében: 1824-ben — az európai történelem lényegében nyugati történelmet jelentett; Nyugat-Európa román és germán népei „kezdettől fogva mindmostanáig" egy közös fejlődést éltek át, amelyben Kelet-Európa népei egyáltalában nem, vagy csupán passzív módon vettek részt. Ebben a szemléletben Európa két történelmi régióra oszlott: a nyugati régióra, amelynek germán és román eredetű népei „egységben és egynemű mozgásban fejlődtek", és a keleti térségre, amelynek szláv népei csakúgy, mint magyaijai „önálló hatásokat voltaképpen nem gyakoroltak", „mintegy az általános mozgások hullámverései futottak le időnként bennük". A román—germán világ volt, Ranke szavaival, „minden újabb történelemnek a magva".3 Tévedés lenne azt hinni, hogy az európai történelemnek ez a felfogása immár a múltba tűnt. Életben tartotta ezt, többek között, az angol Arnold J. Toynbee, a 20. század harmincas-ötvenes éveinek egyik legnagyobb hatású polgári történetírója és történetfilozófusa, aki átvéve Ranke egyes kategóriáit, a ,/iyugati civilizációt" a „tudományos kutatás racionálisan felfogható területének" tekintette, amely élesen különbözik és elválik attól, amelyet ő Kelet-Európa „ortodox keresztény [görög-keleti] civilizációjának" nevezett.4 Ennek a felfogásnak a fő mozzanatait szinte mindmáig megőrizte az amerikai egyetemi oktatás: részben meglepően, ha az Egyesült Államok lakossága jelentős hányadának kelet-európai eredetére gondolunk; részben érthetően, ha az „észak-atlanti" politika jellegére és céljaira gondolunk. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az amerikai tudományos könyvpiacot még mindig elárasztják az olyan text-book-ok és összefoglaló művek, amelyek „A nyugati világ története", „A nyugati civilizáció felemelkedése' vagy hasonló címekkel hívják fel magukra a figyelmet. S ezek adják a történeti vonatkozású amerikai könyvtermés zömét (még ha az utóbbi időben néhány amerikai egyetem fel is állított Közép- és Kelet-Európa országaival foglalkozó tanszéket, és egyes — főleg éppen közép-kelet-európai eredetű — történészek irányításával megindította az ilyen irányú oktatást és kutatást is). Ezek a könyvek pedig — amelyek a „nyugati világon" Nyugat-Európát és Észak-Amerikát értik — nagyjában és egészében azt a szemléletet tükrözik, amelyet egy pár éve megjelent (szakmailag egyáltalán nem érdektelen) gazdaságtörténeti mű bevezetője sűrített formában így foglalt össze: „A nyugati ember jóléte új és egyedülálló jelenség. Az utóbbi századok folyamán megszabadult egy olyan világ bilincseitől, amelyet 3L. Ranke: Geschichte der romanischen und germanischen Völker von 1494 bis 1514, Berlin, 1824. - Dritte Auflage : Leipzig, 1885. Vorrede zur ersten Ausgabe, V-VL; Zur Einleitung, XV-XIX. *A. J. Toynbee: A Study of History, 1-10. к., London, 1935-1954. - Vö. Eastern and Western Europe in the Middle Ages, Edited with an Introduction by G. Barraclough, London, 1970, 7-8.
