Századok – 1982

Történeti irodalom - Lundestad Geir: The American Non-Policy towards Eastern Europe 1943–1947 (Ism.: Vida István) 398/II

399 TÖRTÉNETI IRODALOM nak, amelynek egy bizonyos földiészen (akár közvetlen szomszédságban, akár távolabb) lényegeseb­bek az érdekei, mint másoknak, annak nagyobb befolyása is kell, hogy legyen ott. Ezt az elvet összeegyeztethetőnek vélték az univerzalizmussal, az USA világuralmi törekvéseivel. A politikai vonzás­kör koncepciója alapján az amerikai vezetők a szerző szerint készek voltak elvben egyetérteni azzal, hogy a Szovjetuniónak nagyobb befolyást kell engedni Kelet-Európában, mint amilyennel az Egyesült Államok rendelkezik ott. Úgy vélték, hogy a Szovjetuniónak nyugati határai mentén ugyanolyan jogos igénye van biztonságra, mint az Egyesült Államoknak Latin-Amerikában. Geir Lundestad könyvében azt igyekszik bebizonyítani, hogy az Egyesült Államok kelet-európai politikáját 1943 és 1947 között - az amerikai külpolitika belső ellentmondásaiból adódóan - sajátos kettősség jellemezte. Az amerikai kormányzat egyfelől elismerte, hogy Kelet-Európában elsó'dlege­sebben a Szovjetunió érdekelt, s tudomásul vette, hogy a régió országait érintő döntésekben több szó illeti meg, mint az USÁ-t. Másfelől viszont - világuralmi terveinek megfelelően - arra törekedett, hogy megakadályozza a gyökeres társadalmi-politikai változásokat, és feltartóztassa a Szovjetunió kelet­európai befolyásának kiszélesítését. Ez a kettősség, bár mindvégig érezhető volt, az öt év alatt nem érvényesült egyforma mértékben. Az 1943-tól 1945 márciusáig terjedő időszakban az amerikai kormány a kelet-európai kérdések­ben (pl. Lengyelország és Jugoszlávia esetében) átengedte a kezdeményezést a szovjet és az angol diplomáciának; nem pártolta az angolok által dédelgetett föderációs terveket; nem kötött Benesékkel polgári (államközi) egyezményt. Az amerikai elnök hallgatólagosan tudomásul vette Churchill és Sztálin, ill. Eden és Molotov 1944. októberi megállapodását a Balkánra vonatkozóan. Washington Románia esetében fenntartás nélkül, Bulgária és Magyarország esetében - a Szövetséges Ellenőrző Bizottság státusát kivéve — kisebb módosításokkal elfogadta a fegyverszüneti egyezmények tervezetét. Jaltában a keleti lengyel határ és az ideiglenes kormány átszervezése kérdésében Roosevelt támogat­ta a szovjet álláspontot. Mindez azzal függött össze, hogy még tartott a háború, az USÁ-nak szüksége volt a Szovjetunió együttműködésére. 1945 márciusa és októbere között az USA kelet-európai politikája megváltozott. Ezt mutatta az amerikai hangvétel megváltozása a lengyel nemzeti egységkormány létrehozását célzó tárgyalásokon, Románia és Bulgária diplomáciai elismerésének megtagadása, és a bulgáriai parlamenti választások elhalasztásának követelése, valamint a közvetlen beavatkozás a román belügyekbe, amely 1945 augusztusában az ún. „királyi sztrájk"-hoz - a Groza-kormány rendeletei megerősítésének megtagadá­sához — s azt követően súlyos belpolitikai válság kirobbantásához vezetett. A keményebb amerikai politika azonban nem hozta meg a várt eredményeket, a Szovjetunió nem tett engedményeket, sőt védelmére kelt a fiatal népi demokratikus államoknak. 1945 októberétől 1947 tavaszáig az amerikai külpolitikát ismét az jellemezte, hogy a kormány rugalmasabb álláspontra helyezkedett kelet-európai kérdésekben. 1945. decemberben Byrnes külügy­miniszter a Külügyminiszterek Tanácsa moszkvai értekezletén elfogadta a román és bulgár kormány átalakítására kidolgozott kompromisszumot, s 1946 februárjában elismerte diplomáciailag a két ellenzéki politikussal kiegészített Groza-kormányt. (Bulgáriában - az ellenzék ellenállása miatt a moszkvai egyezmény végrehajtására nem került sor). A Bulgáriával, Magyarországgal és Romániával (valamint Finnországgal) kötött békeszerződések esetében az amerikai diplomácia egy sor lényeges kérdésben elfogadta a szovjet álláspontot. A szerző szerint mindez azért történt, mert az USA saját akaratát nem tudta ráerőszakolni a Szovjetunióra, s mert úgy vélte, hogy Kelet-Európában tett engedményekkel megvédheti az amerikai érdekeket azokon a területeken, amelyek fontosabbak voltak számára, így Nyugat-Európában és Távol-Keleten. Ami a kelet-európai politika tartalmi kérdéseit illeti, a szerző országonként haladva azt vizsgálta, hogy az USA hogyan reagált az egyes országokban végbemenő népi demokratikus forradalmakra, s milyen típusú kormányokat támogatott. A külpolitikai orientáció, a belső társadalmi-politikai viszo­nyok, a kormány jellege, az amerikai üzleti érdekek kezelése, s a Szovjetunió gazdasági, politikai befolyása alapján rangsorolta az egyes országokat. Az USA szempontjából — a fenti szempontok figyelembe vételével - Magyarország és Csehszlovákia (valamint Finnország) volt a legelfogadhatóbb, a balti államok szóba sem jöhettek, míg Lengyelország, Bulgária és Románia középen helyezkedtek el a listán. A szerző szerint az amerikai diplomácia mindenütt mérsékeltebb, a politikai életben a centrum­ban elhelyezkedő erőkkel rokonszenvezett, a szélsőségesen reakciós, kollaboráns, vagy túlságosan kompromittálódott politikai csoportok nem számíthattak a segítségére. Az USA Csehszlovákiában és

Next

/
Oldalképek
Tartalom