Századok – 1982
Történeti irodalom - Oszvoboditel’nüe dvizsenija narodov Avsztirjszkoj imperii. Vozniknovenie i razvitie. Konec XVIII. v. – 1849 g. Moszkva (Ism.: Niederhauser Emil) 386/II
387 TÖRTÉNETI IRODALOM Nagyon érdekes a következő fejezet, amely a nemzetközi és birodalmon belüli kapcsolatokat tárgyalja, külön kitér nagyon helyesen Bécs kulturális szerepére. A nyugat-európai haladó mozgalmak hatása mellett külön foglalkozik az orosz mozgalmak hatásával, amely természetesen elsősorban a szláv népek körében volt erős. A szlávok egymás közti kapcsolatait is feltárja ez a fejezet. Érdemes nyugtázni azt is, müyen pozitívan tárgyalja a kötet a budai egyetemi nyomdának a monarchiabeli népek kulturális fejlődésében játszott szerepét. A legtöbb újat ebben az 1848-ig terjedő első részben az V. fejezet hozza, amely a nemzeti mozgalmak összehasonlítását és tipologizálását nyújtja. Igen fontos megállapítás itt a nemzeti öntudat kérdésére vonatkozóan a következő: a kötet elhatárolja magát attól az állásponttól, hogy a nemzeti öntudat néhány értelmiségi által kezdeményezve jut el a tömegekhez, ami gyakorlatilag jórészt a parasztságot jelenti, ezzel szemben erőteljesen hangsúlyozza, hogy ennek az öntudatnak egyes elemeit az értelmiség éppen a népből, a parasztságból meríti, tehát érdemben fontos kölcsönhatásról van szó. A tipológia szempontjából a kötet három típust különböztet meg: 1) ahol a nemzeti mozgalom a Monarchián kívül lévő etnikummal való egyesítésre törekedett, ez az olasz és a lengyel mozgalom esete, 2) a kisebb népek esete, amelyek nemzeti jogaik védelméért harcoltak a birodalom keretein belül, és nem fordultak élesen szembe ezekkel, mint âz első típushoz tartozók, 3) a magyar mozgalom, amely egyszerre Habsburg-ellenes és Magyarországon belül elnyomó a többi nemzetiséggel szemben. (Persze, hasonló helyzetet a galíciai lengyel mozgalom esetében is láthatunk, bár itt kétségtelenül a lengyel államiság helyreállítása állt a középpontban.) Nagyon helyesen emeli ki a kötet, hogy a társadalmi változások kérdésében a magyar, az olasz és a lengyel mozgalom vetette fel a legradikálisabb követeléseket. Ez a fejezet tárgyalja az ausztro-szlavizmus kérdését is, és szélesebben a szláv kölcsönösség ismert problémáit. A második rész az 1848-as forradalmat vizsgálja, ez már hagyományosabb jellegű, először a forradalom ismert fő szakaszait tárgyalja, egy következő fejezetben az egyes nemzetek küzdelmét, illetve programjait (a sorrend itt: olaszok, csehek, szlovének, magyarok, románok, vajdasági szerbek, horvátok, szlovákok, lengyelek és ukránok). Az utolsó, tipologizáló fejezet az abszolutizmus felszámolásának radikális és reformista változatát állítja szembe egymással, ahol a radikális a teljes nemzeti függetlenségért vívott harccal azonos, a reformista pedig a birodalom föderatív formában való fenntartása mellett foglal állást. Az osztályszempontok, amelyeket a kötet természetesen sehol sem hanyagol el, itt különösen nagy szerepet játszanak, a szerzők a forradalom bukásának egyik okát abban látják, hogy a paraszti, antifeudális forradalmat a radikális demokraták nem tudták a nemzeti forradalommal összekapcsolni, így a parasztság, osztályköveteléseinek valamilyen formában történt kielégítése után, már nem jelentett tömegerőt a nemzeti mozgalmak számára. Csak egészen futólag adhattunk tartalmi áttekintést, nem is annyira a munka eredményeiről, hanem inkább csak a felvetett és megtárgyalt kérdésekről. Külön ki kell emelni a kettős szerkezeti megoldást: egyrészt az eseménytörténet nemzetek szerint való tárgyalását, beleértve ebbe a kulturális fejlődés fő kérdéseit, másrészt a kapcsolatokat feltáró vagy a tipologizáló fejezeteket, amelyek nem más sorrendben ismétlik meg a többi fejezetben már elmondottakat, hanem azokat ismertekként feltételezve, éppen a közös és sajátos vonásokat emelik ki, s ebben tudják a legtöbb újat adni. Itt jönnek elő az egyes nemzeti mozgalmaknál nem tárgyalt kérdések, mint a szláv kölcsönösség, és itt találunk külön alfejezetet az osztrák nemzeti öntudat kezdeteiről is, igaz, talán eltúlozva ennek korabeli jelentőségét. A kötethez mellékelt, szokásos név- és helynévmutató mellett még igen terjedelmes és hasznos bibliográfiát is találunk, amely természetesen a szovjet feldolgozások mellett az illető nemzetek történetírásának újabb termését és a vonatkozó fontosabb nyugati irodalmat is felsorolja. Ebből is kiderül persze, ami egyébként is közismert: a kérdéskörnek óriási az eddigi irodalma. Csakhogy ez nagyjából Két csoportra osztható. Az egyikbe tartoznak azok a munkák, amelyek egy-egy nemzet (vagy ország) szempontjából vizsgálják a korszakot (és annak különböző gazdasági, politikai, kulturális aspektusait), ebben az esetben sokszor túl is lépnek a Habsburg-birodalmon, gondoljunk csak pl. lengyel vagy szerb feldolgozásokra. A másik csoportba azok a munkák tartoznak (ez a legtöbb a nyugatiak közül), amelyek a birodalom történetét tárgyalják. Ebben az esetben viszont, durva általánosítással, azt mondhatjuk, hogy felülről, a birodalom oldaláról nézik a fejlődést, és ennek keretében az egyes nemzetek kérdéseit, még ha ezeknek természetesen igén nagy helyet és szerepet juttatnak is.
