Századok – 1982
Figyelő - Szarka László: A századelő (1900–1918) a hetvenes évek szlovák történetírásában 356/II
372 BESZÁMOLÓ középpontjában a mezőgazdaság korszerű, nagyüzemi mezőgazdasággá való átszervezése állt. Romány Pál véleménye szerint 1956—57 óta az agrárpolitikában és a mezőgazdasági termelés területén folyamatosság érvényesül. Ennek ellenére a magyar mezőgazdaság fejlődésében három szakasz különböztethető meg. Az első szakasz a mezőgazdaság kollektivizálásával kezdődött (1958-1961), amelyet további fontos intézkedések követtek. Átszervezték, ill. felszámolták a gépállomásokat; valamennyi termelési ágra kiterjesztették a munkaegység rendszert kiegészítő különféle jövedelemelosztási és munkadíjazási módszereket; biztosították a háztáji gazdálkodás feltételeit; lépések történtek a mezőgazdasági termelést szolgáló iparágak fejlesztésére; létrehozták a termelőszövetkezeti szövetségeket. 1968-ban a gazdaságirányítás új rendszerének bevezetésével a mezőgazdaságfejlődésében is új periódus kezdődött. A termelőszövetkezeteket tervutasítások helyett gazdaságpolitikai eszközökkel irányították és kapcsolták össze a nemzetgazdaság más ágazataival. Elismerték az állami vállalatok és a szövetkezetek egyenjogúságát. Bővült, majd szinte teljesen kicserélődött a mezőgazdasági termelés műszaki és biológiai eszköztára, s lényegesen csökkent a termelés ciklikussága. Átalakultak a gazdasági szervezetek; különböző célú termelőszövetkezeti társulások jöttek létre, sőt az állami vállalatok és a szövetkezetek közös vállalkozásokba is belekezdtek. Kettőjük működési rendje is közeledett egymáshoz. A viszonyok hasonlósága a mezőgazdasági dolgozók közötti jövedelem- és életformakülönbségeket is kezdte eltüntetni. A 70-es évek közepén a megváltozott külgazdasági feltételek és a hazai gazdasági helyzet romlásának hatására a magyar mezőgazdaság újabb fejlődési szakaszba, a gazdasági hatékonyság emelésének szakaszába lépett. Romány Pál befejezésül a jelenlegi periódus néhány aktuális gondjáról mondotta el véleményét. Antal László, a Pénzügyi Kutatóintézet osztályvezetője felszólalásában („Gazdaságirányítási rendszerünk fejlődésének történeti útja") rámutatott arra, hogy az „tiszta" formájában csak 1956 előtt létező ún. direkt tervutasításos gazdálkodás alapvető jellemzője egy monolit hierarchikus függőségi intézmény és viszonylatrendszer s az annak megfelelő gazdaság szervezeti elv következetes érvényesítése volt. Ez biztosította a gazdasági folyamatok piacot helyettesítő központi irányítását, s tette egyúttal lehetetlenné a társadalmi ellenőrzést. További jellemzője volt ennek a rendszernek a fogyasztási tőkével való takarékosság, amely ily módon az ipari felhalmozás döntő forrásává vált. A direkt tervutasításos rendszer ugyanakkor alkalmasnak bizonyult a megtermelt javak központi elosztására, s olyan mértékű és intenzitású gazdasági-társadalmi folyamatok elindítására, amelyek szerves fejlődés, önmozgás révén sohasem mentek volna végbe. E gazdasági mechanizmus megreformálásának gondolata már 1953 nyarán, az MDP KV nevezetes júniusi határozata után felmerült. A kormány megbízásából a Tervhivatal néhány munkatársa ki is dolgozott bizonyos reform- elképzeléseket, de azok megvitatására, pláne bevezetésére a párton belüli erőviszonyok és a hatalmi harc éles fordulatai miatt nem kerülhetett sor. 1957-ben - a gazdaságpolitika megújításával összhangban a kormány felkérésére a Közgazdasági Bizottság újabb reform javaslatokat dolgozott ki. Ezek Antal László véleménye szerint szerényebbek voltak az 1968-ban bevezetésre került mechanizmus reformnál, de jellegükben, törekvéseikben a későbbi reform irányvonalával estek egybe. A reformtervek azonban végül is íróasztalfiókban maradtak, mert a politikai konszolidációt azok megvalósítása nélkül is végre lehetett hajtani.
