Századok – 1982
Figyelő - Kiss József: Hozzászólás Szolnok megye néprajzi atlasza történeti bevezetőjéhez 123/I
FIGYELŐ 139 Az 1735. és az 1745. évi összeírások a területmértékek sokfélesége miatt kissé hosszadalmasabb elemző munkát követelnének a korabeli jászkunsági művelt föld területének pontos felbecsléséhez. Sokkal több kiegészítő levéltári forrásra van szükség ehhez, de így is nyilvánvaló - bár nem tagadhatjuk az állattartás és -tenyésztés vezetőszerepét a gazdaságokban —, hogy a gabonatermelést illetően is tekintélyes értéknövekedésről van szó a redemptió előtti évtizedekben. Tárgyalt időszakunkra vonatkozóan már egyáltalán nem alkalmazható ama régi hagyomány, hogy „Nagyapáink, szépapáink nem voltak földműves emberek. Szántottak és vetettek ugyan, de csak annyit, amennyi kenyérnek éppen elég volt. Ha jó termés volt, a felesleget elvermelték, ha nem ütött jól be a termés, éheztek, vagy jobban mondva kenyér nélkül ették a húst".3 4 E megállapítás talán érvényes lehetett még a 13. századi jászkunok életének jellemzése gyanánt Györffy István sajátos szempontjainak megfelelően, de időközben sokat változtak a gazdaságföldrajzi és a gazdálkodási körülmények is. Ennek az egyenetlen fejlődési folyamatnak a hullámaira hívja fel a figyelmet Bél Mátyás is 1730-ban pillanatnyi élményei alapján: „Régen nagyon sűrű népesség lakta ezt a tájat. Ma pedig mérföld körzetben is három, négy vagy még több elpusztult falu romjait látod,... régen gazdag élet folyt ezeken a sűrű településeken ... Ma pedig jó, ha minden ötödik-hatodik pusztában lézeng egy-két lakó, de ez is ágról szakadt szegény."3 5 Nem bizonyos, de sok tekintetben valószínű, hogy Bél megfigyelései a nagykunsági puszták vonatkozásában indokoltak voltak, de arra is gondolnunk kell, hogy a kettős adóztatás terhei, másrészt a rekatolizáló egri püspökség és a református egyházmegyei szuperintendencia sűrű vizitációi miatt a kunsági parasztság gyanakodva fogadott minden adatfelvevést, nyilvántartást, s ha csak tehette, elhúzódott még a papok elől is. Megállapítható az idézett és a jelzett összeírások alapján az is, hogy a jászkunsági lakosság az eladottság időszakában rendszeres földművelést folytatott. Az általában külterjes mezőgazdasági termelés mellett törekedett a belteijesebb művelést igénylő szőlőtermelés területének növelésére. 1735-ben a Jász Kerületben 2339, a Kiskun Kerületben 437, a Nagykun Kerületben pedig 176 kapás szőlőt műveltek, minden évben voltak új szőlőtelepítések is. A szőlőtelepítésen kívül a faültetésről is vannak adatok. A Jász és a Kiskun Kerületben már korábban, a Nagykun Kerületben pedig az 1728. évi összeírás során minden község esetében megállapítják az összeírok a fatelepítést. Karcagújszálláson pl. 18 000 fát ültettek a portákon, valamennyi községben mind a funduson, mind a határban, valamint a szőlőskertekben facsemetéket telepítettek. A Kiskun Kerületben kerületi közgyűlési határozatba foglalták 1737-ben a fák és a gyümölcsösök védelmét, 34 Gyárfás István Manuscripta 10.139. MTA Kézirattár. Gyárfás I. Jegyzetek. III. 42., 81. „ . . . maiores nostri ab agris colendis fuerint alieni, labori huic belli captos mancipaverunt". Vö. Györffy István: Nagykunsági krónika. Bp., 1941. 7. E szép munka a maga idejében (1922-ben!) magas színvonalon szólaltatta meg a hazai néprajztudományt. Megyetörténeti igény és tervezés során azonban ma már másféle kútfőkre és levéltári anyagokra is szükség volna. 35 SzMNA 1/1. 47. Bél Mátyás útleírását idézve sem lehet egyértelműen „elvadult pusztaság" ról, „kiterjedt és elvadult mocsárvilág"-ról beszélni az eladottság időszakában. A Tisza vidékén széles övezetben húzódó árterületen régen sem volt gazdag élet és sűrű település, de legeltetésre, pusztai állattartásra megfelelő időjárás esetében, az esztendő kedvező évszakaiban alkalmas volt ez a terület is. Nemcsak az ekés művelés jelent „érdemi birtokba vételt". Nem is szólva a nádvágásról, a madarászairól, a halászatról és vadászatról.
