Századok – 1982
Folyóiratszemle - Fegyukin; Sz. a.: A szovjet értelmiség története kutatásának néhány aspektusa 1360/VI
FOLYÓIRATSZEMLE 1361 értelmiségi tevékenységek, funkciójuk változásainak a vizsgálata, vagy az eszmei-politikai arculat feltérképezése, ami interdiszciplináris megközelítést igényelne, de eddig elkerülte a társadalomtudományok műveló'inek a figyelmét. Kronológiai szempontból is egyenetlen a szovjet értelmiség történetét feldolgozó irodalom. Az 1920-as évekre vonatkozó, módszertanilag és eredményeiben is figyelemre méltó cikkek és feldolgozások mellett, igen szegényes az 1930-as és az 1950-es évtized közötti idó'szak értelmiségét vizsgáló irodalom. A közelmúltat illetően azt hangsúlyozza Fegyukin, hogy sokrétű az értelmiség-kutatás -főként a különböző szociológiai módszerek hódítanak -, de nem érvényesül benne a történetiség aspektusa, így a fejlődési tendenciákat sem ragadja meg. Kritikusan ír a szerző a statisztikai, mennyiségi szemlélet továbbéléséről, ami megnehezíti, hogy társadalmi totalitásában, a történeti folyamatokba szervesen beillesztve tárják fel a szovjet értelmiség útját. Követendő jó példaként említi L. V. Ivanova módszerét, aki a valóságos társadalmi, politikai feltételek, a szovjet kultúrpolitika elemzése mellett az értelmiségen belül végbement változásokat (társadalmi, szakmai összetétel, politikai arculat, mentalitás) és társadalmi szerepének módosulásait is elemzi. A szovjet értelmiség kialakulását taglaló irodalomban általában két útját-módját különböztetik meg a réteg formálódásának. Az egyiket a régi, polgári szakemberek megnyerése jelentette. Az új, fiatal szocialista értelmiség képzése, nevelése volt a másik. Sokan egy harmadik módot is megkülönböztetnek. A munkás- és parasztkáderek kiemelését. Mások ezt azért vitatják, mert szerintük nem szabad egybemosni a politikai kádereket és az értelmiségi szakembereket. Fegyukin úgy véli, hogy a két értelmiségi típus között nem volt olyan éles a határ. A kiemelt munkás- és parasztkáderek általában továbbképezték magukat, szakmai végzettséget szereztek. Ezáltal a szocialista szakemberek képzésének részeseivé váltak, még ha indulásukat társadalmi, politikai szempontok motiválták is. Szerzőnk a kronológiai distinkcióra is felhívja a figyelmet. Nem ért egyet azokkal, akik - a szovjet beiskolázási politika szociális orientáltsága alapján - napjainkban is érvényesülni vélik a kiemelést. Véleménye szerint ez a szovjethatalom első évtizedét jellemezte. Az 1920-30-as évek fordulójától az értelmiségi szakemberek képzése - azon belül a kiemelt káderek szakmai felzárkózása - háttérbe szorította a társadalmi indíttatást, az elkötelezettséget preferáló módszert, de teljesen nem szüntette meg, mert az beépült a szovjet beiskolázási politika szempontrendszerébe. Egyoldalúságok jellemzik a régi szakemberek megnyerésének összetevőit vizsgáló irodalmat. Mi állította őket tömegesen a bolsevik szovjethatalom oldalára? Helytelen egy-egy szempont abszolutizálása. Vannak, akik eltúlozzák az adminisztratív eszközök szerepét. Mások a fizetések nagyvonalúságában, bőkezűségében keresik a magyarázatot. Tény, hogy a szovjet állam igyekezett biztosítani az eredményes értelmiségi tevékenység feltételeit. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy különösen a kezdeti időszakban igen szűkös anyagi lehetőségekkel rendelkezett. (1923-ban egy egyetemi tanár fizetése reálértékben 5 százaléka volt az 1917 előttinek.) Szerzőnk az adminisztratív eszközök, ilL az anyagias szemlélet helyett más, a réteget sajátosságai miatt motiváló tényezőket emel ki. A politikai alternatívák reális számbavétele, az orosz értelmiség többségét jellemző progresszív, demokratikus szemlélet, a „népmegváltás" tradíciója, a hivatás, a szakma, az alkotás szeretete, a hazafiság, a felelősségteljes, megértő bolsevik politika, esetenként a szocializmus elfogadása. íme, ezek voltak a régi értelmiséget a szovjet hatalom szolgálatába állító szempontok. Megnyerésük jelentősen elősegítette a szocializmus építésének ügyét. Az első két évtizedben a szovjet értelmiség nagyobbik hányadát jelentették. Az új, szocialista szovjet értelmiségiek képzését, nevelését feldolgozó munkákat jellemezte elsősorban a mennyiségi, statisztikai szemlélet, a leegyszerűsítés, a hurráhangulat eluralkodása. Szerzőik figyelmen kívül hagyták a nehézségeket, nem beszéltek a hibákról, a számok bűvöletében éltek. Pedig a képzés színvonala igen sok kívánnivalót hagyott maga után. Szakmai szempontból - kezdetben — nem állta ki az összehasonlítást a cári idők szakemberképzésével sem. Szűkösek voltak az anyagi feltételek. Kevés volt a tankönyv és a felszerelés. Nagy „vérveszteségek" érték az oktatói kart. A tömeges beiskolázás óhatatlanul a hallgatóság színvonalának rovására ment. A növekvő „szakemberéhség" miatt sokan nem fejezték be az amúgy is rövidített, politikai kampányokkal is csonkított tanulmányi időt, jelentősen megnőtt a bukások aránya. Szerzőnk számításai szerint egy diplomás képzésére az 1920-as években félannyi, sőt kevesebb pénzt fordítottak, mint 1917 előtt. A valóságos történeti folyamat feltárása ezeknek a tényeknek a vizsgálatát, számbavételét is megköveteli, s nem csorbítja a szovjet felsőoktatás hőskorának tiszteletre méltó eredményeit. 14*
