Századok – 1982

Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI

BESZÁMOLÓ 1315 lerombolására végül maguk a Habsburgok sem tesznek lépéseket a forradalom összeomlása után és ellenére sem. Válaszom pedig erre a kérdésre az, hogy ha a polgári forradalom és az ellene irányuló ellenforradalom tipikus esetének az olyan meglehetősen egyértelmű eseteket tekintjük, amilyen a 18. század végének francia forradalma és ellenforradalma volt, akkor valóban vajmi kevés más hasonló jelenséget minősíthetünk forradalomnak, illetve ellenforradalomnak. Úgy gondolom azonban, hogy a 18. század végének francia forradalmában és ellenforradalmában — éppen azért, mert kivételesen tiszta formát öltöttek — csupán a polgári forradalom, illetve az ellene irányuló ellenforradalom klasszikus esetét láthatjuk, de nem láthatunk bennük tipikus esetet; tipikusak épp azok a polgári forradalmak, amelyek nem a feudális гегИ valamennyi elemével, csupán ezek leglényegesebbjeivel igyekeznek végezni, s tipikusak épp azok az ellenforradalmi mozgalmak, amelyek nem az ancien régime valamennyi elemének, csupán ezek leglényegesebbjeinek a megvédelmezésére, illetve helyreállítására törekednek. Ha viszont a polgári forradalomnak nem feltétlen ismérve, hogy egyetlen mozdulattal elsöpörje a feudális rend valamennyi elemét, akkor továbbra is nyugodtan minősíthetjük polgári forradalomnak a negyvennyolcas magyar forradalmat is, amely már csak vezetőgárdájának nemesi kötöttségei miatt sem törekedhetett a feudális viszonyok maradéktalan felszámolására; s hasonló alapon továbbra is nyugodtan minősíthetjük ellenforradalmi csoportosulásnak a Habsburgok 1848-ban kikovácsolódó táborát is, jóllehet a Habsburgok még kevésbé törekedhettek az ancien régime maradéktalan helyreállítására — többek között azért is, mert legfőbb céljukat, a birodalom épségének és egyközpontúságának a megóvását az erőviszonyok nagyfokú kiegyenlítettsége folytán kizárólag abban az esetben érhették el, ha a tőkés viszonyok előretörésében érdekeltek egy részét is maguk mellé állítják, ennek pedig természetszerűleg ára volt. Amihez persze — másfelől — azt is hozzá lehet tenni, hogy Magyarország csataterein 1848-49-ben eszerint — a végkifejlet felől nézve a dolgot — nem a kapitalizmus és a feudalizmus képviselői csaptak össze egymással, hanem csak a további tőkés fejlődés két elméletileg lehetséges variánsának — egy kedvezőbbnek és egy kedvezőtlenebbnek — a képviselői. Nem szeretném azonban, ha ebből bárki is a negyvennyolcas forradalom hiábavalóságára következtetne. Mert az persze nyilvánvaló, hogy ha a tőkés viszonyok felülkerekedése Oroszországban előzetes forradalmi harc megvívása nélkül is bekövetkezett, akkor hasonló átalakuláson előbb-utóbb a Habsburg-birodalomnak is mindenképpen át kellett esnie. De hogy a tőkés viszonyok uralomra jutása hogyan fog végbemenni, hogy szűkebb vagy tágabb keretek között fog-e lebonyolódni: az egyáltalán nem volt közömbös a további fejlődés szempontjából. Márpedig a tőkés viszonyok uralomra jutásának mikéntjébe nagymértékben belejátszott a negyvennyolcas forradalom — még akkor is, ha az erőviszonyok (már említett) viszonylagos kiegyenlítettsége folytán a harc végeredményben csak egyfajta közvetítő megoldásra vezetett, olyanra, amely valahol közbül helyezkedett el az 1848-ban egymással szembekerült két fél által képviselt kedvezőbb, illetve kedvezőtlenebb variáns között. S ezzel eljutottunk ahhoz a Vörös Károly megpendítette kérdéshez, hogy — tudván, milyen eredményekre vezetett az 1848-49-ben Magyarország földjén lezajlott harc -indokolt-e részint „a rászedettek kevéssé dicsőséges kategóriájába" sorolni, részint „közömbösségben vagy éppenséggel. . . opportunizmusban" marasztalni el azokat, akik — mint Széchenyi és a Batthyány-kormány tagjainak többsége, illetve mint a hazai polgárság