Századok – 1982

Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI

1312 BESZÁMOLÓ evvel együtt Kossuth kisebbítésének) a szándékát magyarázták bele, azok nyilván maguk tudták legjobban, mennyire megalapozatlanok vádjaik, s szívük mélyén nyilván egészen más okból gerjedtek haragra, mint amire hivatkoztak: éppen azért, mert én ténylegesen éppen nem holmi egysíkú plakátfigurák fabrikálására, hanem arra törekedtem, hogy Széchenyiről csakúgy, akár a könyv többi szereplőjéről — így Kossuthról is —, plasztikus, jót és rosszat egyaránt kidomborító képet adjak; s mert ebből következőleg munkám a valóságban Széchenyit éppen hogy nem tüntette fel angyalnak s Kossuthot sem ábrázolta ördögként, világossá tette viszont, hogy ez a két nagy politikus, bármekkora ellentétek feszültek is közöttük, sorsdöntő pillanatokban a korábbi szakirodalom által körvonalazottnál szorosabb együttműködésre is képes volt; ez pedig nem lehetett kellemes egyistenimádók számára, akik megszokták, hogy ha történetesen a Széchenyi—Kossuth-viszony kerül terítékre, minden esetben vagy csak Széchenyire, vagy csak Kossuthra esküdjenek. Opponenseim dicséreteinek tehát azért örülök, mert — a munka napvilágra jutása óta róla közölt kritikák íróinak nagy többségével egyezően — ők is úgy találták, hogy monográfiám nem szobrok emelésére vagy szobrok ledöntésére, hanem a történeti valóság hű felidézésére irányuló törekvések jegyében fogant, s ennek megfelelően Széchenyi nem eszményített figura gyanánt, hanem — Trócsányi Zsolt szavaival - mint igazi „történeti alak" jelenik meg lapjain. Volt azonban opponenseim dicsérő megállapításai között is egy, amelyet el kell hárítanom magamtól: az a dicséret, amellyel a munka tárgy választása miatt illettek mindhárman. Az az ötlet ugyanis, hogy feldolgozzam Széchenyi pályafutásának 1848-i szakaszát, annak idején nem az én fejemben született meg: evvel a feladattal munkahelyem, a Történettudományi Intézet vezetői bíztak volt meg az 1960-i Széchenyi-évforduló közeledtén; s így elismerés ezzel kapcsolatban nekem — ha egyáltalán — legfeljebb annyiban jár, amennyiben a megbízatásnak — mint minden hasonló megbízatásomnak -igyekeztem képességeimhez mérten becsülettel megfelelni. S ha már itt tartok, hadd térjek ki mindjárt Trócsányi Zsoltnak arra a véleményére is, amely szerint nemcsak a monográfia tárgyválasztása volt szerencsés, de szerencsésen megválasztott volt a munka világrahozatalának az időpontja is. Meg kell ugyanis mondanom, hogy ezt a véleményt - sajna — csak némi fenntartással tudom magamévá tenni. Annyiban persze igen, amennyiben én is úgy látom, hogy olvasóközönségünk sorain belül éppen a hatvanas évek eleje táján kezdett felszínre törni egyfajta — ma már tartósnak tekinthető — jó irányú változás. Hiszen akikből nem hiányzik teljesen a múlt iránti érdeklődés, Magyarországon korábban kevés kivétellel nemzedékről nemzedékre mindig csupán azt várták a történetírástól, hogy segítsen ébren tartani a nemzeti gőgöt vagy a (szemre ezzel ellentétes, de valójában nagyon is azonos tőről fakadó) nemzeti önsajnálatot, meg hogy rég letűnt korszakok rokon jelenségeinek felmutatásával részesítse látszólagos igazolásban a mindenkori jelen - ilyesmivel ténylegesen persze sohasem igazolható — törekvéseit. Az utóbbi két évtizedben viszont kialakult s folyvást izmosodik egy olyan olvasói csoport, amelynek a tagjai már nem legendák gyártását, hanem a történeti valóság minél hívebb feltárását igénylik tőlünk, mert tudják (vagy legalább sejtik), hogy a múlttal való józan számvetés fontos eleme lehet a jelen megismerésének s ezáltal közvetve a jövő alakításának is. S nem vitás, hogy ez az örvendetes fejlemény elsősorban rajtunk kívül álló tényezőknek köszönhető — így kivált annak, hogy mind érzékelhetőbbé lesz, mennyi a múltból megoldatlanul ránk hagyományozott problémával