Századok – 1982
Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I
116 SZVÁK GYULA vállalkozásnak tűnik látatlanban és 300 év távlatából diagnosztizálni egy betegséget. Ami viszont bennünket közelebbről érdekel, a történettudományos szempont, arról azt kell mondanunk, hogy a pszichiáterek munkálkodása nem vitte előre a kérdés tanulmányozását. Túl azon, hogy másodlagos irodalmat használván, a forráskritikának elemeit sem fedezhetjük fel írásaikban, döntő kifogásunk az, hogy egy történelmi problémát csak történettudományos módszerekkel lehet megoldani — amiben a rokon- és segédtudományok nagy segítséget nyújthatnak, ám kizárólagosságra nem törekedhetnek. Ezért az orosz történettudomány adott fejlettségi szakaszán, amikor még a nemesi történetírást sem sikerült minden tekintetben meghaladni, a pszichiáterek egyébként jogos érdeklődése IV. Iván iránt, visszavezette volna a kérdés kutatását egészen Karamzinhoz. Nem így V. O. Kljucsevszkij, aki sokban hasonló végkövetkeztetésére a korabeli történettudomány minden előremutató elemét felhasználva jutott. Pedig Kljucsevszkij -ha Ivánra vonatkozó nézeteinek kialakulását vesszük — kronológiailag tulajdonképpen még az előző időszakhoz tartozik. A híres „Kursz"első előadásai ugyanis már az 1870-es évek közepén elkészültek, és a 80-as évek közepére sokszorosított formában napvilágot is láttak.10 8 S bár könyv alakban csak 1904-től kezdve jelentek meg, a bennünket közelebbről érdeklő szövegek lényegileg nem változtak. Az 1860—80-as évekhez közelítené Kljucsevszkijt az is, hogy eredményeiben mások alapkutatásaira alig támaszkodhatott. Ivánra vonatkozó felfogásával mégis minőségileg újat hozott a kérdés historiográfiájában: a karamzini álláspontnak tudományos hitelt adott, amennyiben a régtől fogva ismert elbeszélő források tanúbizonyságát a gazdagság- és társadalomtörténet tárgykörében végzett kutatásainak eredményeivel is alátámasztotta. Történetfelfogását tekintve Kljucsevszkij sok tekintetben az „államjogi" iskola nyomdokain haladt, s ez Iván-értékelésében is érezteti hatását. IV. Ivánt ugyanis ő is abba a hosszú folyamatba állítja, amelynek eredménye az „Ugyelnaja (részfejedelmi) Rusz" felbomlása, s a „Moszkovszkaja Rusz" kialakulása lesz. Ennek köszönhető pl., hogy még az opricsnyinát is elhelyezhetőnek tartja ebben a gondolatmenetben, sőt, utóbbi bizonyos jelentőséget is kap nála.109 Kljucsevszkij ugyanis az orosz területek egyesítésével előállt új helyzetből indul ki, amelyben megváltozik a bojárság és az egyeduralkodó viszonya. Törekvéseik objektíve keresztezik egymást, minthogy a bojárok nehezen válnak meg régi „szabadságuktól", míg a cár a hagyományos bojár tanácsadás jogát is hatalma csorbításának tartja. Ugyanakkor a 16. századi orosz állam „abszolút monarchia volt, de arisztokratikus irányítással". Mindez pedig azzal a következménnyel járt, hogy „egyik fél sem tudott meglenni a másikkal, de a másik nélkül sem. Nem tudván sem kijönni egymással, sem megválni egymástól, megpróbáltak megosztozni — egymás mellett élni, de nem egymással". Ennek eszköze lett volna az opricsnyina.11 0 Az állam irányításában rejlő belső ellentmondás azonban csak akkor lett volna a cár javára feloldható, ha az egész irányító osztály ellen irányul. Az opricsnyina viszont „csak az egyes személyek ellen irányult. .. csak a bojárság és saját helyzetének helytelen értékelése sugallhatta a cárnak. Jelentős mértékben a cár túlságosan ijedős képzeletének terméke volt"11 1 - mondja Kljucsevszkij, majd rátér utóbbi tétele bizonyítására. 10 8 Ocserki isztorii isztoricseszkoj nauki . . ., t. II., M., 1960, 161. ' V. O. Kljucsevszkij: Szocsinyenyija, t. II., cs. 2., M., 1957, 177-80. 1,0 I. m., 180,181. 11 4. m., 183.
