Századok – 1982
Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I
114 SZVÁK GYULA zi-Pogogyin—Usztijalov-vonal negatív Iván-képe volt uralkodó — amit még Pobedonoszcev sem kezdett ki, sőt, azon a helyen, ahol a cár „jó" és „rossz" oldal közti harca lelki drámájának ábrázolását hiányolja a fenti levélben, lényegében a karamzini felfogást képviseli. A tárgyalt korszakban ezt a nézetet vallja D. Ilovajszkij is. Teljesen osztva elődei pszichologizáló hajlamait, kissé felfrissíti az érv-készletet, amennyiben szoros összefüggésbe hozza* a cár uralmát a „tatárság" következményeivel, s kifejti, hogy Iván alatt „az orosz egyeduralom meghatározott mértékig az ázsiai despotizmus jellegét öltötte ..."" Végül is, Iván uralkodása jó volt arra, hogy Isten kipróbálja: mennyit bír tűrni, szenvedni az orosz nép — mondja Ilovajszkij, s ezzel mint nem tipikust, kiveszi Ivánt az orosz egyeduralkodók hosszú sorából, s egyben nyilvánvalóvá teszi magához az intézményhez való lojalitását.100 A Kavelin—Szolovjov iskola szintén megszólal a 80-as években — Besztuzsev-Rjumin személyében. Pontosabban: 1885-ben a szerző már csak a végeredményt tekintve azonosul, s abban sem teljesen, az „államjogi" irányzat Iván-képével. Egyébként teljesen a szlavofil felfogást hirdeti. Itt írja le, hogy szerinte eddig Szamarin ábrázolta leghívebben IV. Ivánt. Célzatosságának irányát jól megvilágítják a külföldi elbeszélő forrásokról írott sorai: „eltúlozták a kegyetlenkedéseket, és nemcsak a cárét, de az egész népét. Be kellett bizonyítaniuk, hogy ilyen barbárokat nem szabad beengedni Európába."101 Szolovjov igazi folytatójaként E. Belov jelentkezik - már a 80-as évek közepén. Az orosz bojárság történetéről írt munkája10 2 új szakasz kezdetét jelenti az Iván-historiográfiában, amelyben véget érnek a nagy szintézis-munkálatok, az „Oroszország történetek", hogy átadják helyüket az alapkutatásoknak, s az azokra épülő, kisebb problémákat átfogó új szintéziseknek. Ez megint egy előrelépést jelent majd a kérdés tanulmányozásában — sajnos, maga Belov még meglehetősen kevéssé tud élni az új lehetőségekkel. Törekvése helyes, hogy az orosz bojárság arculatának megrajzolásával próbáljon választ találni IV. Iván és a bojárok közötti viszony problémájára, ebbeli igyekezetében azonban groteszk szélsőségekre ragadtatja magát. (Egy helyütt pl. azt írja, hogy a bojárok hívták be Moszkvába 1571-ben a tatárokat. Ilovajszkij feleli erre szellemesen a következőket: „Érdekes, hogy a fővezér, Belszkij maga is megfulladt ezenközben a füsttől, nyilván azt is tudatosan tette."103 ) Egy későbbi munkájában Belov odáig elmegy, hogy gyakorlatilag minden forrást megkérdőjelez Ivánnal kapcsolatosan, hiszen, úgymond, „sem a bojároktól, sem az évkönyvíró szerzetesektől nem várhatunk igaz információkat Groznij idejéről".10 4 A szigorú forráskritikát - helyesen — számonkérő Belov tehát eljut a források tagadásáig, az előfeltevés forrásokra erőltetéséig, IV. Iván idealizálásáig. A belövi koncepció vitriolos bírálatával jelentkezik a publicista N. Mihajlovszkij. Terjedelmes cikke lényegében egy historiográfiai áttekintés, amely kiterjed az irodalmi 99 D. I. Ibvajszkij: Isztorija Rosszii, t. III., M., 1890, 330-331. 100 I. т., 331. 101 N. Besztuzsev-Rjumin: Russzkaja isztorija. t. II.. Szpb., 1885, 318, 316. 102 Vö.: E. Belov: Ob isztoricseszkom znacsenyii Russzkovo bojarsztva do konca XVII v., Szpb., 1886. 10 } D. Ibvajszkij: i. т., 647. l°*E. Belov: Predvarityelnije zamecsanyija к isztorii carja Joanna Vasziljevicsa Groznovo: Zsurnal Minisztersztva narodnovo proszvescsenyija, 1891/2, 377.
