Századok – 1982
Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I
IV. IVÁN ALAKJA AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN 109 ról ír, s ennek megfelelően, IV. Iván ellenük folytatott harcát szükségszerűnek és jogosnak tünteti fel.72 Az 1856-os évet mindezek alapján joggal tarthatjuk különösen jelentősnek a IV. Iván-probléma értékelésének történetében. Végleges formába öntődött a cárról kialakított új nézet, amely megfelelt az orosz polgári történettudományban végbement fejlődésnek: Ez az új felfogás széles körben támogatást kapott. A két irányzat harca (1860-as- 80-as évek) A történettudomány szempontjából jelentős eseményről nem számolhatunk be a jelzett időszakban. A két irányzat ugyan többször megütközik egymással — Szolovjov könyvét már megjelenése évében hevesen bírálták „szárazsága", a pszichológiai magyarázatok hiánya miatt a karamzini vonal képviselői7 3 — új bizonyítékokat, új érveket azonban hiába várunk tőlük. Igaza volt Mihajlovszkijnak, amikor azt írta, hogy Szolovjov követői csak mesterük gondolatait „visszhangozták".7 4 Ehhez csak azt tennénk hozzá, hogy nem volt ez másként az ellentáboron belül sem — s ez alól - amint azt még meglátjuk — nem volt kivétel maga Mihajlovszkij sem. Ugyanakkor egyetérthetünk Sz. Platonowal, aki egy historiográfiai cikkében visszatekintve a problémára, azt írta, hogy az 1880-as évek végére a szolovjovi irányvonal került fölénybe.75 Ez a tendencia megfelelt az orosz polgári történettudomány fejlődési irányvonalának, hiszen a karamzini felfogás a nemesi történetszemlélet forrásokkal szembeni önállótlanságát, az uralkodók történelmi folyamatban játszott vezető szerepéről szóló történetfelfogást reprezentálta. Amíg Karamzinék lényegében személyiségtörténetként kezelték Oroszország történetét, addig Szolovjov és követői politikatörténetként. Ez a körülmény feltétlenül utóbbiak javára látszik eldönteni a kérdést — addig, amíg a „negativista" irányzat nem tudja a gazdaság- és társadalomtörténet körében végzett konkrét kutatásokkal az — egyébként mellettük szóló — elbeszélő források hitelét visszaadni. Egyelőre ugyanis az a helyzet, hogy a IV. Iván progresszivitását vallók látszólag jogosan kérdőjelezik meg a szóban forgó források forrásértékét — a kor fő haladási irányára, az akkor uralkodó erkölcsi normákra, a történelem törvényszerűségeire hivatkozva. A vita ezért ugyanúgy Iván, Kurbszkij és a külföldi emlékiratok körül forog, kiegészítve legfeljebb azzal a polémiával, hogy a bojárok valóban szembeszálltak-e a cárral vagy sem. A vita így tudományos szempontból meglehetősen akadémikussá vált, ám bizonyos szituációkban politikai jelentőségre tett szert. Az 1859-61-es forradalmi helyzet idején és az azt követő néhány évben ugyanis a széles közvéleményben is megnövekedett az érdeklődés IV. Iván alakja iránt. Ezt jórészt az ekkor születő irodalmi műveken lehet lemérni, amelyek a történelmi múltba való visszatekintést a jelenkor kérdéseiben való politikai állásfoglalásra használták fel. Az 1860 körüli években a forradalmi demokraták néhány megnyilatkozását is olvashatjuk IV. Ivánról. Némelyikük természetesen már jóval korábban is kifejtette ebben a kérdésben véleményét — az adott szituációban azonban ezek a gondolatok különös 72 B. Csicserin: Oblasztnije Ucsrezsgyenyija Rosszii v XVII-m veke, M., 1856, 30. 73 Ld. erre részletesebben: A. N. Camutali: Borba tyecsenyij v russzkoj isztoriografii vo vtoroj polovinye XlXveka, L., 1977, 116-117. 74 /V. Mihajlovszkij: i. m„ 158. 7 5 Sz. F. Platonov: Ivan Groziúj, Pb., 1923, 18.
