Századok – 1982
Történeti irodalom - A Pápai Kollégium története. (Ism. Gergely Jenő) 1123/V
1124 TÖRTÉNETI IRODALOM 1128 kori egyháztörténeti vonatkozások feltárását, helyes megközelítését illetően, amiben Pölöskei írása úttörő jelentőségű. Pölöskei a bevezetőben nagy szakmabeli jártasságról tanúskodó biztonsággal mutatja be a dualizmus-kori Pápa városát, annak társadalmi és hanyatló, illetve pangó gazdasági életét, a tőkés fejlődésben perifériára szorulását. Ezzel egyidejűleg mégsem következett be kulturális hanyatlás vagy visszaesés; a pápai és a dunántúli református egyház és iskolája életének, működésének a feltárása bizonyítja ezt. A szellemi és földrajzi értelemben vett „szűkebb pátria" az egyik, a dualizmus-kori állami iskolapolitika a másik koordináta, amelyek rendszerében rajzolja fel a szerző a pápai kollégium fejlődésének „grafikonját". Az magától értetődő, hogy fejtegetéseit az 1868: XXXVIII. tc. elemzésével indítja el. (Általában véve is megállapítható azonban, hogy Pölöskei az ismert frázisok és megállapítások ismétlése helyett nagy gondot fordít az oktatásügy jogi szabályozása elemzésének, s ezzel olyan objektív alapot és szilárd keretet teremt mondandója számára, amely megóvja a helyi optikai csalódásoktól is.) A kiegyezés időszakában - írja a szerző -, a pápai főiskolának négy tagozata volt: a hatosztályos gimnázium, a két évfolyamú bölcsészeti tanfolyam, a hároméves jogakadémia és a négy évfolyamú lelkészi szak (a teológia). Az iskola fenntartója és gazdája a Dunántúli Református Egyházkerület volt. Pontról pontra nyomon követhetjük, hogy a liberális iskolapolitika miként törekedett - a társadalom laicizálódásának megfelelően, de esetenként súlyos kompromisszumok árán — kiterjeszteni felügyeletét és megnövelni befolyásoló — szabályozó közreműködését a felekezeti iskolákban, így Pápán is. A szerző ezt a törekvést helyesen kapcsolja össze az államsegély kérdésével, amelynek mértékéből kitűnik, hogy a magyar állam komoly anyagi támogatást nyújtott a felekezeti iskoláknak, de arra nem futotta erejéből — és politikailag sem tartotta tanácsosnak -, hogy az iskolákat teljesen saját kezébe vegye. A szerző a pápai főiskola és Kollégium intézményén belül az egyes képzési típusokat külön-külön elemzi. Először a gimnáziumot veszi vizsgálat alá. Az 1883: XXX. tc. ide vágó rendelkezéseinek eredményeként itt is a modern, nyolc osztályú gimnázium jött létre a bölcsészeti tanfolyam beolvasztásával. A főiskola, a város és az iskolafenntartók szívósan ragaszkodtak jogakadémiájukhoz is. Ez érthető, hiszen a jól képzett, de református szellemben nevelt jogászokra ebben a korban az egyháznak és intézményeinek a jogászképzés színvonalának emelése és egységesítése érdekében -az egyháznak és intézményeinek fokozottan szüksége volt. Az állam azonban - éppen a jogászképzés színvonalának emelése és egységesítése érdekében - magas követelményeket szabott a pápai akadémia elé is. A reformok végrehajtására — új tanerők beállítására -, a kollégiumnak és eltartóinak nem volt elég anyagi lehetőségük. így a főiskola 1885-ben kénytelen volt a jogakadémiáról lemondani. De helyette mondhatni fontosabb intézménnyel, szintén felekezeti jellegű és célzatú tanítóképzővel gazdagodott, melyhez hamarosan társult egy református leánynevelő intézet is. A teológiai akadémia változatlanul működött tovább a korszakban is. így elmondható, hogy a pápai Kollégium komplex intézményrendszert alkotott: a gimnázium, tanítóképző és lelkészképző együttese jól szolgálta nemcsak a református egyház, a felekezeti iskolák .káderszükségletét", hanem lehetővé tette, hogy a város és az intézmény ebben a korban is a Dunántúl egyik kulturális központja maradhasson. A főiskola struktúrájának bemutatása után Pölöskei gazdag forrásokra támaszkodva szakszerűen rajzolja meg a pápai teológián és gimnáziumban folyó oktatás tartalmát és formáit. (Táblázatosan és tényszerűen felsorolja az egyes évfolyamokon oktatott tantárgyakat, azok tananyagát, a rájuk fordított óraszámot stb.) A tanulmány legérdekesebb része a Kollégium diákjainak földrajzi, vallási és szociális összetételét elemző szociográfiai-szociológiai módszerrel elvégzett vizsgálat. Ezt egyfajta életmódmentalitás vizsgálat egészíti ki, az önellátás konkrét formáinak bemutatásától egészen a napi és heti étrend vizsgálatáig. Az adatok azt bizonyítják, hogy az iskolában sem tanárok, sem diákok, de patrónusaik sem ismertek felekezeti szűkkeblűséget vagy elfogultságot, nyitott volt az intézmény minden tudásra vágyó ifjú ember előtt. De nyitott volt azok előtt is, akik anyagi és társadalmi helyzetük miatt nem tanulhattak tovább. Míg más felekezeti iskolákban a továbbtanulás egyetlen lehetősége a szegénysorsú, tehetséges emberek számára a papi pálya volt, itt nem feltétlenül csak a
