Századok – 1982
Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I
IV. IVÁN ALAKJA AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN 107 igyekeztek, amelyek csak nagyon nem hízelgő nevekkel nevezhetők, mások meg akarták tagadni tőle a részvételt azokban az eseményekben, amelyek uralkodásának minden ellentmondás nélkül nagy jelentőséget kölcsönöznek .. ,"6 4 Nos, talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy Szolovjov sem tudott objektív lenni IV. Ivánnal kapcsolatban. Az objektivitásra támasztott igénye elég különös módon mutatkozik meg könyvében: a konkrét tények szintjén, amikor Iván uralkodásának eseményeit magyarázza, pozitív irányban elfogult a cárral szemben, s bár nem hallgat el semmit a később morálisan általa is elítélt tettekből, jól megokolja azokat a „bojár-ellenállás" mindenre jól alkalmazható közhelyével. Könyvének utolsó néhány oldalán viszont — ellentmondva lényegében az egész addigi eszmefuttatásnak — a történész mint vádló mutatkozik meg. Sajátos Szolovjov szemrehányása: tulajdonképpen azért marasztalja el Ivánt, mert — ő, aki annyira fölötte állt kora „sötétségének" - nem tudott ebből kitörni, sőt: „a gyógyítás helyett csak súlyosbította a betegséget, még jobban hozzászoktatott a kínzásokhoz, máglyákhoz és vesztőhelyekhez; szörnyű magokat vetett el, és szörnyű lett a termése: idősebb fia saját kezű megölése, kisebbik fia uglicsi meggyilkolása, az önjelölt cárok, a Zavaros időszak szörnyűségei! Nem mondhatja ki a történész az igazolás szavait egy ilyen embernek; csak a sajnálat szavait mondhatja, ha figyelmesen megnézi a szörnyű alakot, s a kínzó sötét vonásai mögött észreveszi az áldozat szomorú vonásait . . ."6S Mielőtt kommentárt fűznénk Szolovjov „objektivitásához", a fenti idézethez két megjegyzés kívánkozik. 1. Bekerül a köztudatba IV. Iván és a Zavaros időszak közötti összefüggés gondolata. 2. Még ennek a súlyosan vádoló résznek is az a végkicsengése, hogy a cár - áldozat. Szolovjov ezzel az utóbbi gondolatával lényegében ugyanoda jutott el, mint Kavelin, Belinszkij, vagy akár Szamarin. S ő mutat példát arra is: hogyan lehet a bűnből erényt csinálni: népszerű összefoglalásában pl. kijelenti, hogy a livóniai háborút Iván minden bizonnyal megnyerte volna, ha nincs egy olyan kiváló hadvezér, mint Báthory.66 A győztes ellenség felmagasztalásával a nemes legyőzött is felemelkedik -olyan igazság ez, amelyet a későbbiekben is sűrűn alkalmaz még a kérdés történetírása. Hogyan összegezhetnénk tehát a Szolovjov Iván-képéről elmondottakat? Az állam és az uralkodói hatalom középpontba állításával Szolovjov széles történelmi perspektívába helyezte IV. Ivánt, s uralkodásának eseményeit is ebben az összefüggésben vizsgálta. A fejlődés mozzanatának, a törvényszerűségek meghatározó voltának bekapcsolása előnyösen különbözteti meg Szolovjov „racionális" összefoglalását a karamzini szintézistől. Szolovjov azonban nem tud az „államjogi" iskola Kavelin által kijelölt útján végighaladni; végső soron ez magyarázza Iván-felfogásának ellentmondásosságát, a kavelini véleménytől való eltérését. Szolovjov ugyanis nem idealizálta IV. Ivánt. Nem is tehette, hiszen — mint történészre — a források meghatározóan hatottak, s az elbeszélő források zömének Ivánra nézve terhelő végkicsengésétől egyetlen szaktudós sem függetlenítheti magát. Másrészt, történetszemlélete nem állt minden vonatkozásban magasabb szinten a nemesi történetírás szemléleténél. Könyvének erőteljesen moralizáló utolsó néhány oldala erre látszik utalni. Szemléleti eklekticizmusa ugyanakkor nem kelti szerves egység benyomását: a kétfajta megközelítés formailag is elkülönül könyvében egymástól, s az erkölcsi „tanul-64 I. m., 707-708. 65 I. m., 713. 6 6 Sz. Szolovjov: Obscsedosztupnoje cstyenyije о russzkoj isztorii, M., 1874. 132.
